Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – III. rész

A kis területű pergamoni állam uralkodói elegendő pénzzel rendelkeztek ahhoz, hogy erős zsoldossereget tartsanak fenn, és így elnyerjék a görögség védelmezőjének címét. Így megállították a kelta galatáknak azt a betörését is, amely előrevetítette a római császároknak később annyi gondot okozó barbár inváziók árnyékát. A katonai akcióikra büszke pergamoni királyok több szoborcsoportot is készítettek a legyőzött gallokról, és ezeket fogadalmi ajándékként részben a pergamoni Athéné Poliasz-templomban, részben az athéni Akropoliszon állították fel.

Az egyik alkotáson a gall vezér úgy menekül az ellenség keze közül, hogy előbb feleségét, majd önmagát szúrja le kardjával. Egy másik szobornál a sebesült gall harcos földre szögezi elfátyolosodó tekintetét, és egyik karjával a földre támaszkodik. Sebein, hullámos haján látszik a megalvadt vér, és arckifejezése olyan fájdalmat tükröz, amilyet a görög művészet addig még nem fejezett ki. A romantikusok körében népszerű szoborról régebben azt gondolták, hogy egy haldokló gladiátort ábrázol; Byron így is énekelte meg. Gall voltára utal a nyakában viselt ékszer, a torques, a kelta harcosok megkülönböztető jelvénye. Mellette kürt fekszik, amelynek szavával talán segítséget kért.

A pergamoni stílust a szenvedélyek hevessége jellemzi. Az Athénban felállított fogadalmi szoborcsoportokon a pergamoni királyok önnön hőstettüket, a galata betörések megállítását párhuzamba állították a klasszikus görög művészet nagy témáival: több csoport ábrázolta az istenek és a gigászok küzdelmét, majd a görögök harcát az amazónok és a perzsák ellen, végül pedig a pergamoni uralkodók csatáját a galaták ellen. Ez a hármas szobrászati téma a pheidiaszi iskola heroikus modelljeit igyekszik követni, de az új nemzedék a szenvedélyes stílust a túlzásig fokozta. Ezt a stílust nemcsak a pergamoni szolgálatban álló udvari szobrászok művelték, hanem az egész hellénisztikus világban akadt követője. Az alexandriai múzeumban látható egy Gizában talált fej, amely a pergamoniakra emlékeztető gallt ábrázol. Egy másik, Rómában előkerült és a Museo delle Termében őrzött gall- vagy perzsafej szintén abban a stílusban fogant, amelyet régebben kizárólagosan pergamoninak tartottak. Így a pergamoninak nevezett művészet megnyilvánulásai az akkori görög világ három, szinte egymással ellentett pontján is előfordultak.

A szomszédos barbárok felett aratott újabb győzelem arra késztette II. Eumenész királyt, hogy egy hatalmas, alépítményén domborműves frízzel díszített Zeusz-oltárt emeltessen. A tulajdonképpeni oltár egy oszlopokból álló csarnok közepén állt, de művészeti jelentősége inkább a talapzat domborműveiben rejlik. A gigantomakhiát, tehát az istenek és a gigászok harcát ábrázoló fríz a kereszténység első századaiban még eredeti helyén volt látható. Az oltárt K. Humann német mérnök irányítása alatt tárták fel, és a frízt sikerült csaknem teljes egészében a berlini múzeumba szállítani. Az alakokat magas domborművek ábrázolják. A testek megmintázása minden részletében rendkívüli energiát sugall, a hangsúlyozottan kirajzolódó izmok az istenek és a gigászok emberfeletti erőfeszítését jelzik.

A változatos, 130 méter hosszú fríz sokféle témát és epizódot ábrázol. Az egyik részleten Athéné küzd, oldalán a hűséges győzelemistennő. Athénénak minden agyafúrtságára szüksége van, hogy hajánál fogva felemelje Alküoneusz gigászt, ugyanis ez a félelmetes szörny erejét veszíti, ha nem érintkezik a földdel. A gigász anyja, Gaia, a föld istennője, kegyelemért könyörög a lázadó számára. A másik oldalon Zeusz lándzsája és villámai egyszerre három gigásszal is végeznek. A Nap és a Hold kocsiba szállva küzd az istenek oldalán. Az egyik gigász oroszlánfejű, mások szörnyekhez illő farkat viselnek. A hosszú oltárfríz egyes szakaszainak stílusa változik ugyan, de az egészre a mozgalmasság, a görcsös erőszak jellemző.

A hellénisztikus “barokk”-nak – amely a szenvedélyes stílusban, a zsúfolt kompozícióban, az optikai hatások keresésében jut érvényre – ez a végletes megnyilvánulása azonban nem a pergamoni iskola kizárólagos sajátossága.

Az alexandriai és a pergamoni hellénisztikus iskolák mellett a harmadik legjellegzetesebb központ Rhodosz szigete volt, ahol Lüszipposz több tanítványa is élt. Lüszipposz-tanítvány volt a lindoszi Kharész is, a rhodoszi kolosszus mestere. A kolosszust i. e. 280 táján emelték, 56 évvel később egy földrengés döntötte össze. Maradványai Plinius idejében még láthatóak voltak. Mivel a kolosszusról nem maradtak fenn másolatok, és a helyszínen sem kerültek elő művek, a rhodoszi szobrászok stílusáról két, erről a szigetről származó, már az ókori írók által is csodálattal említett alkotás alapján kell képet alkotnunk.