Hirdetés

Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – III. rész

32 perc olvasás
Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – III. rész

Démoszthenész és Szophoklész ragyogó képmása tanúsítja, milyen hozzáértéssel alkottak az athéni szobrászok a portré műfajában. A valamivel régebbi (még az i. e. IV. században készült) Szophoklész-szobor eredetije bronzból lehetett, és talán az athéni színház szobordíszítéséhez tartozott. Egyetlen ismert másolata márványból készült, de pontosan követheti az eredetit. A szellem emberét ábrázolja, erkölcsi és fizikai ereje teljében. Teste nyugalomban van; nyoma sincs a hérósz-atléták vagy amazónok kissé behajlított térdének, vagy a praxitelészi szatír érzéki elengedettségének. Szophoklész mindkét lábán szilárdan áll, teste szemlélődő tartásban dől hátra; karját természetes eleganciával, a legkisebb tettetés nélkül hajlítja be.

Hirdetés

A szintén római márványmásolatokból ismert Démoszthenész-szobor, amelynek eredetijét Polüeuktosznak tulajdonítják, közeledést jelent a naturalizmus felé. Arcán már megjelennek a ráncok, a nyugtalanság, annak a kiváló embernek a tragikus szorongása, aki Athén szabadságát beszédekkel akarta megvédeni. Egyes másolatokon összekulcsolódó kezei csak emelik az alak fájdalmas kifejezését. Míg Szophoklész köpenye széles redőkbe hajtott, Démoszthenészé gyűröttebb, mintha csak a szónok ideges gesztusai zilálták volna össze.

A hérósz-ábrázolást indokló atlétikai győzelem vagy katonai hőstett helyébe egészen más jellegű tevékenységek – filozófia, irodalom, szónoklat – léptek. A hellénisztikus korban nagy népszerűségre tett szert egy – a római korban sokszor másolt – képzeletbeli Homérosz-portré, amely megrendítő hatást kelt a világtalan, szakállas fej szinte már eksztatikus kifejezésével. Az álló vagy ülő filozófusok köpenyt viselnek, és ez csaknem mesterségük jelképévé vált. Csak a cinikus filozófia képviselői jelennek meg teljesen meztelenül, mintha azzal kérkednének, hogy lemondanak még az utolsó ruhadarabról is.

Az egyik borotvált arcú, félig nyitott szájú Menandrosz-portré arisztokratikus nemtörődömséggel adja vissza annak a nagy komédiaköltőnek a szellemét, akit Athén előkelő körei bálványoztak, és akinek látogatását megtiszteltetésnek tekintette az egyiptomi udvar is.

A villája kertjében iskolát alapító Epikurosz több példányban fennmaradt képmása hűen tükrözi a filozófus derűs gondolkodásmódját. Az arcvonásokat már szinte virtuóz módon egyéníti az a hellénisztikus portré, amely egy kezdeti feltételezés szerint Senecáról készült, de valószínűleg Kallimakhoszt, az alexandriai . tudós költőt ábrázolja. Egyéniek a ráncok, a mozduló ajkak, a zilált haj, még a bőr izzadtsága is; ez utóbbit a szobor bronzmásolatainak fémes csillogása érzékelteti.

Hirdetés

Plinius megemlíti, hogy Arisztonidész rhodoszi szobrásznak volt Rómában egy szobra, amely egy olyan apát ábrázolt, aki felelős volt fia haláláért. Öntésekor a művész vasat kevert a bronzhoz, és ezzel az ötletes megoldással elérte, hogy a rozsda vöröses árnyalata kifejezze az ábrázolt személy lelkiismeretfurdalását.

Baktria királyának, Euthüdémosznak arcképén még fokozottabb a realista jelleg. Az uralkodót hatalmának jelképei nélkül, széles karimájú kalapban látjuk. Közönséges vonásait semmi sem különbözteti meg egy korabeli idős földműveséitől. Az athéni Nemzeti Múzeumban egy ifjú képmása viszont a kor kifinomult szellemiségére példa, utalva a filozófiai és irodalmi ismeretekben bővelkedő, emelkedett egyéniségekre.

Ptolemaiosz Philométórnak a nápolyi Museo Nazionaléban lévő portréja nyugtalan embert mutat, akit láthatóan nyomaszt a nagy kiterjedésű állam kormányzásának terhe. A naturalizmus útját járó művészet odáig jutott, hogy kedvét lelte az öreg és formátlan alakok ábrázolásában, sőt megtűrte a torz felépítésű testeket is. Kiváló példái ennek az irányzatnak az öregeket, például egy halászt vagy egy újszülött báránnyal ábrázolt pásztorasszonyt megjelenítő szobor. Ezek az alakok már csak azért is érdekesek, mert régebben a görög művészet valósággal irtózott attól, hogy az embert ne serdülő ifjúságában vagy férfias érettségében mutassa be; a klasszikus szobrászok ritkán választottak tárgyuknak gyermekeket vagy öregeket. A hellénizmus korának művészei, részben talán csak az újdonság divatjának hódolva, hajlamosak voltak az olyan témák kifejtésére, amelyekben az öregség egész közönségesen nyilvánul meg. Nagyon népszerű lehetett például az a Részeg öregasszony, talán az athéni újkomédia egyik szereplője, amelyről több másolat is ismert. A petyhüdt, a nyakon és mellen redőkbe gyűrődő test már teljesen elveszítette a női nem, az életkor és az emberi természet minden méltóságát.

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4 5 6 7


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!