Hellenisztikus kor – Az ókori művészet – III. rész

A hellénisztikus művészet mintha még az abnormális esetek ábrázolásában is lelt volna bizonyos örömet, és érdeklődött a szerencsétlen torzszülöttek lelkivilága iránt. Különösen jól mutatja ezt Arisztodémosz Aiszóposz-portréja. A mű csodálatos technikával érzékelteti az összepréselt belső részek anatómiáját, és egyben felfedi a púposok jellegzetesen szomorú és tartózkodó lelkületét.

A legutóbbi időkben kísérletek történtek a Nagy Sándor utódjai alatt virágzó különböző iskolák (az alexandriai, a pergamoni, a rhodoszi, a görög anyaországi) stílusának meghatározására. Korábban még sajátosan alexandriainak tartották azokat a finoman költői domborműveket, amelyeken a paraszti élet környezete és alakjai jelennek meg (mai elgondolás szerint a reliefek I. századi, eredeti római alkotások, és csak egyes elemeik eredeztethetők a hellénisztikus művészetből). A feltételezés valószínűnek tűnt, hiszen elképzelhető, hogy az intellektuális nagyváros lakói örömüket lelték a saját életmódjukkal ellentétbe állított, egyszerűbb és egészségesebb paraszti világ látványában. Hogy létezett egy ilyen ízlés, azt Theokritosz idilljei is bizonyítják, sőt az említett bukolikus reliefábrázolások mintha a theokritoszi művek plasztikus kommentárjai lennének. Ennek ellenére, a városi ember eszményi vágyakozása a mezők iránt mégsem lehetett az alexandriai szobrászat jellegzetessége; az itt-ott sziklás táj nem a Nílus deltájának egyenletes síksága; nem egyiptomi sem a növényzet, sem az állatvilág; az ábrázolt tájakon sosem jelenik meg a pálmafa, míg gyakori a nagy folyó völgyében ismeretlen platán.

Alexandria bizonyára befogadta a kor különböző áramlatait és sokfelől érkező művészeit. Két dolog mégis jellemző vonása lehetett a főváros művészetének. Nyilvánvaló egyfelől, hogy észrevehetően vonzódott az érzéki, praxitelészi típushoz, és azt tovább lágyította azzal a szinte mesterkélt, a kontúrokat feloldó, festői kidolgozással, amelyet “alexandriai sfumato” néven szoktak emlegetni. Másfelől az alkotók örömüket lelték a legkülönbözőbb embertípusok, az utcai témák, a groteszk figurák megörökítésében.

Elsősorban kisméretű bronzszobrok révén kapunk képet erről a rendkívül jellegzetes művészetről. Ezek segítségével tudjuk elképzelni, milyen festői látványt nyújtottak a népes város utcái, a zenészek, az álarcos színészek, a helyi eseményekhez kötődő pantomimeket rögtönző mimusok vagy bohócok. Az Alexandriában talált bronzszobrok csak ritkán bukolikus témájúak; a gyakran ismétlődő típusok nem mutatják a vidéki élet iránt érzett vonzalmat. Nem vonható tehát párhuzam Theokritosz idilljei és az alexandriai képzőművészet között, mert ez a művészet sokkal inkább rokon az i. e. III. század közepén Alexandriában működő költő, Hérondasz verseivel vagy a “Görög Antológia” néhány kaján epigrammájával.

Alexandria enyhén ironikus, tréfára mindig kész népe büszke volt városára, de jól ismerte torz vonásait is, és sosem rejtegette komikus oldalait. A főváros szobrászai finom ízléssel foglalkoztak olyan zsánermotívumokkal, amelyeket a görög művészet korábban általában túl közönségesnek vagy egyszerűnek tartott, és ezért elvetett. Ezek a bájos, életteli bronzszobrok viszont hűen ábrázolják a négereket, az eunuchokat, vagy akár a városi csőcselék alakjait is.

Mindez azonban nemcsak Alexandria ízlését jellemezte; ma egyre inkább meggyőződünk arról, hogy az esetleges, mindennapi témákat akkoriban az egész görög világ kedvelte. A kis bronzszobrok egyértelmű tájékoztatást nyújtanak ebből a szempontból is: az Alexandriában talált példányok mindenben hasonlíthatók azokhoz, amelyek a Mahdia közelében elsüllyedt athéni hajóról kerültek elő. Egy szobrocska lanton játszó színészt ábrázol, akit ékszerek borítanak: jókora nyaklánc, karkötők, a lábszárán gyűrű. Az athéni szállítmány két groteszk törpe táncosa méltó párja az Alexandriából származó táncos- és énekes szobrocskáknak.

Könnyebben meghatározható a pergamoni iskola stílusa, mivel az ottani ásatások egész sor olyan művet hoztak a felszínre, melyeket már az ókori szerzők is elragadtatással emlegettek. A pergamoni uralkodók filantróp hajlamaikról és a művészetek iránti elragadtatásukról voltak ismertek. A művelt királyok, akik ázsiai székhelyük nyugodtabb, kisvárosi légköréhez szoktak, nem oszthatták a világvárosi nyüzsgésből kinőtt alexandriai művészet köznapian realista ízlését. Romantikusnak nevezhető hajlamuk a hősies, magasztos témákat kedvelte, és az ellenkező végletbe esve olyan monumentális kompozíciók megalkotását pártfogolták, amelyeken gigászok, hérószok és barbárok vívnak egymással öldöklő küzdelmet. A pergamoni művészet jellemző vonása a patetikus, szónokias lendület.