Az ókori kelet művészete – Egyiptom – I. rész

Új, a későbbiek során – különösen a Ptolemaioszkorban – népszerűvé váló építészeti formát példáz az el-hibehi templom, amelynek építését II. Sesouk, a XXII. dinasztia egyik fáraója kezdte meg. A templom udvarát körülvevő oszlopok közé falat iktattak be.

Az időszak kétségkívül legjelentősebb művészeti tette a viaszvesztéses eljárás felfedezése, amely által lehetővé vált a nagyméretű bronzszobrok öntése. Ezek élethű megjelenítése érdekében különböző ötvöstechnikákat alkalmaztak – mint a cizellálás, a fémszál- és drágakőberakás, különösen hatásossá tette látványukat az aranyozás. A Karomama királynét, a XXII. dinasztia núbiai eredetű királyának, II. Takelóthnak a feleségét ábrázoló bronzszobor ruháján alkalmazott finom arany, ezüst és elektron berakások magas technikai színvonalról tanúskodnak. A kecses tartás, a vonások finomsága a bronzszobrászok formanyelvének érettségét bizonyítja az i. e. 800 körüli időkben.

Az asszírok hatalmuk tetőfokán állandó fenyegetést jelentettek az egyiptomi állam számára. I. e. 670-ben Assurahiddina asszír király betört Alsó-Egyiptomba és azt birodalmához csatolta. Valamivel később, i. e. 663-ban Assur-bán-apli kifosztotta Théba városát. Ezek az események vezettek a szaiszi hercegek dinasztiájának megalapításához, s egyben a Szaiszi-kor kezdetéhez. Ebben a korszakban a művészet újból felvirágzott.

Szaisz a Nílus deltájának egyik ősi városa és az Ozirisz-passió színhelye volt. Az asszír behatolás idején egy Nekó nevű bátor fejedelem kormányozta. Energikus és ügyes politikus lévén, terveket kovácsolt a déli núbiaiak és a Nílus deltájában berendezkedett asszírok ellen. Amikor az asszírok elfogták és Ninivébe vitték a núbiai királlyal szőtt összeesküvés miatt, sikerült megnyernie Assur-ban-apli bizalmát, aki visszahelyezte trónjára és ajándékokkal halmozta el. Fia, I. Pszammetik megszilárdította a szaiszi dinasztia helyzetét, amely a XXVI. lett és egészen a perzsa hódításig, több mint másfél évszázadon át uralkodott.

Általában úgy vélik, hogy a Szaiszi-korban kezdödött a görög befolyás Egyiptomban. A hellének engedélyt kaptak arra, hogy letelepedjenek a Nílus deltájában. Ez az ión kultúra nagy korszakában történt, amelynek csúcspontja egybeesett a perzsák előretörésével: ekkor látogat Egyiptomba a miléthoszi Thalész és Hérodotosz, erre az időre esik Szolón hosszú utazása a Nílus völgyében, melynek során – Platón egyik dialógusa szerint számos érdekes és hizalmas értesülést szerzett az egyiptomi papoktól. Hékataiosz és Püthagorasz egy emberöltővel később jártak Egyiptomban.

A szaiszi domborműveken már erősen érezhető a görög hatás: nagyobb szabadság érvényesül a tér kezelésében és plasztikusabb az emberi test ábrázolása. A felületre eső sűrlófény felfedi a vájt relief finom árnyalatait; ilyen domborművek díszítik sok korabeli kőszarkofág oldalát.

A múzeumok királyokat, isteneket és szent állatokat áhrázoló bronzszobrok sokaságát őrzik ebből a korszakból. Ma is csodálattal tölti el a Louvre látogatóit a sólyomfejű Hórusz, amint kinyújtott karokkal, felfelé fordított tenyérrel előrelép. Sok-sok macska, sólyom, bika, majom és íbisz szobra tanúsítja a korabeli művészek magas szintű állatábrázoló készségét. Kitűnően adják vissza a majmok büszke és szarkasztikus kifejezését, a sólyom királyi fenségét és a macskák hajlékony eleganciáját. Hérodotosz hosszű szakaszokat szentelt az egyiptomi macskák leírásának: egészen odáig ment, hogy lejegyezte – szerinte – sajátos párzási szokásaikat. Ezeket a különös, fensőségesnek áhrázolt szent macskákat gyakran díszítették arany nyaklánccal és fülbevalóval. Szicíliai Diodórusz is telfigyelt az egyiptomi állatkultuszokra, és az i. sz. I. századhan a következőket írta róluk: „Ami Egyiptomban szokás és gyakorlat volt a szent állatok tekintetében, az közülünk sokaknak joggal tűnik különösnek és furcsának.”

A Későkorban feltámadt az érdeklődés a legrégibb dinasztiák művészetének archaikus formái iránt. A hozzá nem értő könnyen összetévesztheti a szaiszi szobrokat az Óbirodaloxn korából származókkal, amelyek több mint kétezer évvel korábban készültek, ám ha gondosan tanulmányozzuk a részleteket, szembetűnik a Későkorra jellemző finom érzékiség. Nahtherheb (Párizs, Louvre) vagy Uahibré (London, British Museum) térdeplő szobrainak csillogó arca, jeges mosolya és magas homloka élni látszik, a korra jellemző erős csiszolás és finom kidolgozás miatt. A Louvre sztéléje ugyancsak az archaizálás egyik meglepő példája: az ábrázoláson fiatal lányok liliomot szednek, kipréselik a levét, hogy illatszer készüljön belőle, amely Egyiptomban nagyon kedvelt volt. Ha összehasonlítjuk az óbirodalmi szakkarai reliefekkel, sok hasonlóságot fedezhetünk fel, s a sztélé könnyen összetéveszthető az Óbirodalomból származókkal. Ráadásul a szaiszi mester olyan prést ábrázolt, amelyet akkor már több mint ezer éve nem használtak. Ám ez nem vezethet félre bennünket, mert a mozdulatok keresett bája és a gyengédség, ahogy a lányok meztelenségét kezeli, az Óbirodalomnál jóval későbbi korra utal. A korszak nagy vívmánya a realista portré. A személyiség megragadására irányuló törekvés már a XXV. dinasztia idején megfigyelhető – kiváló példa erre Montemhat híres büsztje (Kairó, Egyiptomi Múzeum) – és fennmarad egészen a Ptolemaiosz-kor végéig. E büsztök és fejek legszebbjei közé tartozik a Zöld fej (Berlin, Staatliche Museen) és a kék bazalt Pap-portré (Boston, Museum of Fine Arts). Csodálatos technikai tökéllyel készültek, anyaguk különlegesen kemény kő. A szaiszi és Ptolemaiosz-kor szobrászai finom szemcséjű vulkáni kőzetekkel dolgoztak ugyanúgy, mint elődeik, a prehisztorikus idők és az Óbirodalom mesterei, eltérően a görögöktől, akik a márványt kedvelték fehérsége és lágysága miatt.