Az ókori kelet művészete – Egyiptom – I. rész

Az egyiptomi festészet története

Még ma is elég nehéz kimerítően értekezni az egyiptomi festészet történetének minden részletéről. Inkább a rajz nagy korszakairól és a kompozíciós rend alakulásáról lehet beszámolni. Bár az Újbirodalom előkelőinek temetőjében, Théba nyugati oldalán százával tártak fel sírokat a XVIII. dinasztia elejétől a XIX. dinasztia végéig tartó korszakból, s ezek jól illusztrálják a festészetben végbement változásokat – az Óbirodalom és a Középbirodalom korában ugyanez már nem követhető nyomon ilyen tüzetesen, mert sokkal kevesebb emlék maradt fenn, s ezek állapota távolról sem kielégítő. A színek elhalványodtak, a részletek gyakran eltűntek, a falra pedig az idők folyamán gyakran annyi minden rakódott rá, hogy sokszor előbb meg kell tisztítani a felületet a festmények tanulmányozásához. Ilyen állapotban vannak például Beni Haszán híres sírjai, amelyeknek első és nagyon hasznos publikációja sok festményről csak fekete-fehér rajzot közöl. Amikor ezekhez a festményekhez közeledünk, az őket borító korom- és piszokréteg alatt remek rajzot és színezést fedezünk fel. Így némi fogalmat alkothatunk erről a kevéssé kiaknázott, gazdag anyagról, amelynek teljes megismerésével tökéletesebb ítéletet mondhatnánk az első thébai birodalom – a Középbirodalom – festői kifejezésmódjáról. Erről tanúskodik a későbbiekben néhány példa.

Táncosnő és két zenélő lány egy lakomán. A falfestmény az i. e. 1400 körüli időkben készült (Thébai temető, Naht sírja, 52. sz. sír). A zenélő lányok statikus mozdulatai ellentétben állnak a táncosnő mozgásban ábrázolt alakjával. A lány a XVlll. dinasztia kori ünnepek szokása szerint mezítelen, testét csak ékszerek díszítik.

Az Óbirodalom festészetével hasonló a helyzet : máig elég kevés a megfelelően konzervált falfestmény. Mégis : emlékezzünk Nefermaat és Itet sírjából a híres Médumi ludak falképre, amely Sznofru, Kheopsz atyja, tehát a IV. dinasztia első királyának uralkodása alatt készült, i. e. 2550 körül. Ezúttal csak arra szorítkozunk, hogy még egyszer kiemeljük tökéletes kidolgozását: akár egy zoológiai kézikönyv illusztrátora is készíthette volna. A színek finom árnyalataival részlethűen örökítették meg az ábrázolt állatot. A szürkés-rózsaszín alapozás még inkább kiemeli azokat a precíz tónusokat, amelyekkel a hat szárnyast megfestették, közöttük az annyira jellegzetes nílusi ludat. Ez a realista stílus erőteljesen szemben áll a gizai és szakkarai festett domborművek klasszikus színezésével, és a IV. dinasztia hajnalán az egyiptomi festészet hosszú életútjának fordulópontját jelzi. A Médumi ludak példája bizonyára nem az egyetlen. Bizonyíték erre a Metjeti sírjában talált számos faltöredék, például az áldozati szárnyasok elhozatalát, a folyó mélyén lapuló krokodilt vagy a megszelídített antilopokat ábrázoló részletek (mindhárom töredék a párizsi Louvre-ban van). Ez már a VI. dinasztia kezdete, s Metjetinek, ennek a magas rangú tisztségviselőnek sírjában a faldíszítmények maradványait tanulmányozva, nem csupán a festő szakmai tudását, hanem a mesterkéltség teljes hiányát is megállapíthatjuk. Felülemelkedik a természet szolgai másolásán, nem fontos számára a részletek halmozása az állatok rajzában; összefoglal és kiemel. Ugyanakkor, bár magas szintre jutott el az állatábrázolásban, az Óbirodalom egyiptomi festője kevésbé volt ügyes az emberi test megrajzolásában. Ismét a felnagyított írást alkalmazta, a hieroglifák viszonylag merev férfi- és nőalakjait, kifejezéstelen arccal és statikusabban, mint valaha.

A szakkarai masztabák kápolnáinak pompás festett reliefjei után vegyük szemügyre a VI. dinasztia kori Kaiemanh gizai sírját. A falak festettek, kékesszürke alapon jelennek meg a parasztok és a hajósok életéből vett jelenetek. Itt nem csupán az állatalakok rajzának biztonsága ötlik szembe, de szemet gyönyörködtetőek a hajcsárok és a hajósok alakjai is: téglavörös testüket csak a fehér ágyékkötő fedi, fejükön kis, fekete sapka van, s a tekintetük életet sugároz. Minden a helyén van, megvalósul a mozgás és a forma szintézise.

A Középbirodalom idején ugyanezek a törekvések tapasztalhatók. Az állatábrázolásokra a szabadabb megformálás jellemző. Ez szembetűnő a Beni Haszán-i sírok falfestményein, ott, ahol a falat megtisztították. Bár az emberek, az állatok és a növényzet csoportosításával megalkotott kis képek témája világosan bontakozik ki előttünk, a jelenetek egyes elemei egymástól elszigetelten állnak. Legyen a jelenet fügeszedés, ázsiai nők vonulása, szamarát követő zenész (hasonlítsuk össze a torinói Museo Egizióban lévő gebeléni szamár képével) vagy Hnumhotep sírjának híres képe az akácfát benépesítő madarakkal, a nagy felületek tiszteletének hagyománya – némi merevség árán – itt is tovább él. Ugyanakkor az antilopetetés jelenetében több a hajlékonyság és a könnyedség, a hajcsárok mozdulatait szándékosan eltúlzottnak ábrázolták az élethű mozzanatok hangsúlyozása érdekében.