Az ókori kelet művészete – Egyiptom – I. rész

Az egyiptomi építészet legjelentősebb emlékei az istenek tiszteletére emelt templomok és a halottkultusz szolgálatában álló monumentális sírépítmények. A világi építészetről aránylag keveset tudunk. Az egyszerű vagy gazdag lakóházak, az uralkodók és az előkelők palotái többnyire fából s agyagból épültek, ezért csak elvétve maradt fenn nyomuk. Az építészethez sorolható feladatok között meg kell még említeni a nagyléptékű emlékműveket, de azzal a megjegyzéssel, hogy műfajuk szerint ezek inkább a szobrászat körébe tartoznak.

A templomok jellegzetes alaprajzi rendszere a szertartások követelményeinek megfelelően az Óbirodalom korában alakult ki, de végleges formáját csak évezrednyi fejlődés után, az Újbirodalomban érte el. Legfontosabb része, a szentély nem nagy tömeg befogadására szolgál. Az isten-szobrot helyezték el benne, s oda csak a szertartást végző papok s előkelők szűkkörű esoporija léphetett be. Maga a templom lényegében a szentélyhez vezető, udvarok és csarnokok sorából összeálló ünnepélyes felvonulási út. A hosszan elnyúló épület kőkváderekből rakott, tömör külső falait csak a bejáratnál töri át a kapu nyílása. Jellemző eleme a kapu kétoldalán emelkedő, döntött falsíkú, toronyszerű tömeg, melyet görög szóval pülónnak neveznek. A pülón-homlokzathoz gyakran díszes felvonulási út vezet, az emberfejű fekvő állatalakok szoborsorával szegélyezett dromosz. Kialakításuk módja, ill. rendeltetésük szerint a templomok külön típusait képviselik a sziklába faragott barlang-templomok és a síregyüttesekhez tartozó halotti templomok.

A sírépítmények mérete és alakja koronként, s azon belül is az elhunyt rangjától függően változik. Lényegében mindegyik a bebalzsamozott holttestet, a múmiát befogadó sírkamrából és a túlvilági élethez szükséges tárgyak, áldozati ajándékok tárolására szolgáló helyiségekből áll. Az elhalt nyugalmának biztosítására és a sírba rejtett értékek megőrzésére az aránylag kis méretű, többnyire a talajszint alá süllyesztett sírkamrák fölé erőteljes építményt emeltek, a védelmen túl azzal a céllal is, hogy az elhunyt nagyságát és hatalmát hirdesse. A behatolást az építmény tömegén és az igazi bejárat tökéletes elrejtésén kívül megtévesztő álajtók akadályozták.

Az uralkodók temetkezési helye körül az előkelők sírépítményeiből egész sírváros – nekropolisz alakult ki. Ezek rendszerint a Nílus partján terülnek el, mert a túlvilágba elhajózó halott temetési szertartásának fontos része volt a tényleges hajóút. A folyó partjáról a sírvárosba dromosz vezetett. Amellett még külön – folyosóként kiépített – utak vittek a fáraó-sírok halotti templomaihoz.

Az Óbirodalom korának jellemző sírtípusai a masztaba és az ebből kifejlődő monumentális fáraó-sír, a piramis. A Középbirodalom idején ezeket a sziklába mélyített barlangsír váltotta fel.

A masztaba nyújtott négyszögű, lefelé enyhén szélesedő, döntött oldalsíkú építmény, tulajdonképpen az egyszerű sírhalom nagyra növelt mása. Óriási padra emlékeztető formájáról kapta a nevét: a masztaba arab szó, padot jelent. Az anyaga tégla vagy kő. A talaj fölötti rész majdnem teljesen tömör. A belső terek az ajándékok elhelyezésére, az áldozatok bemutatására az épület egész tömegéhez képest elenyészően kis méretűek. A sírkamra mélyen ezek alatt van, a hozzá vezető függőleges akna bejáratát az építmény rejti.

A piramis négyzet alaprajzú, nem egyszer a száz méteres magasságot is jóval meghaladó, gúla alakú, tömör kőépítmény. Korai formája, a lépcsős piras mis úgy keletkezett, hogy a fáraó sírhelyét lépcsőzetesen egymásra épülő masztabák sorával emelték ki a többi közül. Az építés menete a későbbiekben is hasonló maradt, de a lépcsők visszaugrásait kiegyenlítették s az így kapott gúla oldalait simára csiszolt és pontosan illesztett kőtömbökkel burkolták. A gúla térfogatához képest a sírkamrák mérete elenyészően kicsi. A hozzájuk vezető folyosó nyílását gondosan elfalazták. A piramishoz az istenfáraó kultuszának szentelt halotti templom csatlakozott. A barlangsírokat nehezen megközelíthető, meredek sziklafalba vésték. Legszebb emlékei a Középbirodalom korából maradtak fenn.

A lakóházak mérete és elrendezése a tulajdonos vagyoni helyzetétől, társadalmi rangjától függően változó. Általában agyagtéglából és fából épültek, a száraz éghajlatnak megfelelő lapos tetővel. A könnyen pusztuló anyag miatt alig maradt nyomuk, formájukat alapfalakból és töredékekből lehet rekonstruálni. A gazdag lakóház központja az előtérből nyíló fogadóterem, azt vették körül a lakóhelyiségek.