Az ókori kelet művészete – Egyiptom – I. rész

A kataraktától délré, a sziklák között nyíló úton haladva, ahol valaha a zarándokok jártak, hirtelen feltárul Philae szigetének teljes pompája. A nagy emlékművek, a körülöttük sarjadó fák, a folyó vize, a partokat borító buja növényzet – az egész derűs kép váratlanul éri a kopár völgyből érkező embert.”

Philae legnagyobb templomát Ízisznek ajánlották: laprajzát és stílusát tekintve nem sokban különbözik a klasszikus későkori egyiptomi templomoktól. A sziget déli és keleti partján egy-egy elegáns épület emelkedik: az egyik Nektanebosz pavilonja, amely valójában kikötőhely. A vízhez lépcső vezet, s itt egy talapzaton elegáns, gránit obeliszk emelkedik. A feljáró felső részén oszlop

csarnok áll, amely felfogja a Nílus felől jövő fuvallat legenyhébb szellőjét is. A másik nevezetes emlék Traianus kioszkja, amely szintén kikötőhely volt és az Íziszünnepek körmenetén pihenőhelyül szolgált. Az építmény tizennégy oszlopból áll, az oszlopfők virág formájúak, az oszloptörzseket fal kötötte össze. Két fal domborművein Ízisz, Ozirisz és Hórusz alakjai előtt Traianus császár áldozatot mutat be teljes fáraói díszben. A pavilonnak eredetileg fa tetőzete volt. A templomokat, oszlopcsarnokokat és egyéb épületeket díszítő domborműveken kizárólag rituális jeleneteket ábrázoltak. Az Újbirodalom templomaiban gyakorta megjelenített világi események, csataképek vagy vadászatok témái itt tiltva voltak. A domborműveken látható alakok hajlékonyak és életteliek, s ez különleges vonzerőt ad az ábrázolt liturgikus cselekmények végtelen sorának. Finom formaérzék nyilvánul meg a figurák kidolgozásában; az istennők keselyűvel vagy tehénszarvval koronázott alakjait lágy és érzéki plaszticitással vésték ki.

Építészet, művészet, kultúra

Egyiptom a Nílus völgyében fekszik, Afrika északkeleti részén, a líbiai és az arab sivatag között. Sivatagi éghajlatú, földjét a Nílus évenkénti áradásakor a kiömlő iszap teszi termékennyé. Területe rendkívül gazdag jól megmunkálható, kemény kőfajtákban, ezért monumentális építkezéseknél a kezdetben használt fa és agyag helyét átveszi a kő. Az egyiptomi kultúra ideológiai alapja lényegében a vallás, melynek sajátos jellemzője a lélek hallhatatlanságába vetett hit, s egyik legfontosabb tartozéka a halálon túli élet magyarázatára kidolgozott elképzelések rendszere. Többnyire ember testtel és állatfejjel ábrázolt isteneik a természeti erőket személyesítik meg. Az éppen uralmon lévő fáraót istenként tisztelik.

A tudományban, különösen a gyakorlati feladatok megoldásában az egyiptomiak élen jártak. Kidolgozták már az i. e. 3. évezred kezdetén az ókor legtökéletesebb naptárrendszerét, amely a 365 napos éven alapult. Csillagászati ismereteik a Nílus áradásának kiszámításaihoz nélkülözhetetlenek voltak. Matematikai módszereik, geometriai szerkesztő-eljárásaik, a tízes számrendszer használatuk az épületeik megtervezésénél fontosak voltak. Magas színvonalon ismerték az orvostudományt, a görögök írásaiból kiderül, hogy külön szakorvosaik voltak. Ismereteik rögzítésének eszköze az írás, náluk ennek egy ünnepélyes formája alakult ki a hieroglif írás alakjában. Ez kőbe vésve az épületet is díszítette. A mindennapi életben , a feljegyzéseknél a kép-jeleket erősen leegyszerűsítették, s az így létre jött írást nevezzük hieratikus írásnak. Ebből fejlődik ki a késői korban a még tovább egyszerűsített démotikus írás.

Az irodalomra vonatkozó emlékek részben vallásos témájúak (pl. Halottak könyve), esetleg nevelő vagy szórakoztató történetek (pl. A paraszt panaszai; Hajótörött története).

A képzőművészet alkotásai a műfajtól és a témától függetlenül, bárhol jelennek meg, rendeltetésük szerint elsősorban a túlvilági életet szolgálják. A templomokban a domborművek s a szobrok az uralkodót és az isteneket magasztalva az e világban szerzett érdemeket örökítik át a túlvilágba. a sírkamrákban a festet vagy domborművű képek az elhunytnak adják meg mindazt, amire a halál utáni élet teljességéhez szüksége lehet. Az egyiptomi művészet sajátos stílusát az életnek és a halálnak egymásba átfonódó kettőssége adja meg. Az élet mindennapi eseményeit ábrázolják, de időtlenné általánosított, elvont formákkal. Az emberi alak, pl. a festményeken vagy a domborműveken mindig úgy jelenik meg, hogy fej profilban, a törzs felső része előlnézetben, csípőtől lefelé pedig a két láb ismét oldalnézetben látszik. A legjellemzőbb nézeteket egyesítő , síkszerű ábrázolásban a nagy felületek törvénye érvényesül.