Vörösmarty Mihály (1800-1855) és Arany János (1817-1882) kortársak voltak. Mindketten a Magyarország történelmét és sorsát oly nagyon meghatározó XIX.- században éltek. Az 1825-től 1848-is számított reformkor felrázta a magyarságot, és a nemzeti összetartás oldalára állította a lakosságot. Az 1848-49-es szabadságharcban a hazafiak kart karba öltve harcoltak a magyar szabadságért, amit végül nem sikerült elérniük. Az ezután következő megtorlás évei soha nem gyógyuló sebeket ejtettek az országon. Végül 1867-ben megszületett a kiegyezés, és Ausztria és Magyarország között dualizmus jött létre.

A szabadságharc leverése az egész magyarságot lesújtotta. A fegyverletétel hatására született az Előszó és a Letészem a lantot című mű is. Mindkét vers elégia. Ez a műfaj a melankolikus hangnem, a lemondás, az értékveszteség kifejezője.

Vörösmarty Mihály az Előszóban egy hatalmassá növesztett évet ír le, amely valójában az 1848-49-es évek eseményeit, hangulatát mutatja be.

Az első versszakban és a második versszak első négy sorában a tavasz jelenik meg (,,     Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain.”). Ez a szakasz a reformkori bizakodásról, reménykedésről szól.

,,Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.”

 

A virító tavaszban az emberek munkalázban égtek, dolgoztak, reméltek. A friss lendületet fejezi ki a következő sorok tőmondatai és cselekvő igéi:

,,Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt”

 

A második versszak kilencedik sorában új ,,évszak” jön. Minden megváltozik, a korábbi vidámság, bizakodás eltűnik, mert ,, a vész kitört”. A tragédiát egy romantikus képpel teszi még szörnyűbbé:

,,Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.”

Minden érték, ami az első szakaszban megjelent, most elpusztul. Meghervadt az élet, az ég elsötétült, a városok elhamvadtak. Akusztikai hatások erősítik a képet: ,, ordított a vész”, ,, népeknek átkai sóhajtank fel”. Ezek a sorok a szabadságharc véres ütközeteit, és a vereséget örökítik meg.

A versszak hátralévő része a magyarok leverése utáni időszakot festi meg.

,,Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült”

A csend és a halál szavak a mozdulatlanságot, dermedtséget fejezik ki. Eltűnt a tavaszt jellemző mozgalmasság, frissesség, meghalt a remény. A következő sorokban a földet Istenhez hasonlítja, aki az embert megteremtvén elborzadt műve fölött és bánatában megőszült (,,Egyszerre őszült az meg, mint az isten”). A föld (itt Magyarország metonímiája) kiábrándult.

Az utolsó versszakban visszatér a tavasz motívuma. A természet ismét feléled, virágok bársonyába öltözik. A sebeket ugyan nem gyógyulnak be, de vendég hajat vesz és illattal elkendőzött arcain jókedvet és ifjúságot hazudik. De az emberek számára nem jön tavasz, a lelkükben már tél marad talán örökre.

Míg Vörösmarty az egész magyarság tragédiáját írja, addig Arany az egyén érzéseire koncentrál. A nemzeti katasztrófa, Petőfinek (közeli barátjának) elvesztése, jövőjének bizonytalansága a reménytelen kétségbeesésbe sodorja a költőt.

Érdekes ellentétje a műnek, hogy arról ír verset, hogy abbahagyja a versírást. A lant a költészet metaforája (,, Letészem a lantot”). A költő oly mértékben elkeseredett, hogy feladja azt, ami élete értelme volt; az írást.

Az alkotás idő és értékszembesítő. Az értékes múltat és az értékvesztett jelent állítja szembe egymással. A refrénszerűen megismétlődő sorokban a lelke elveszett ifjúságát siratja. Ez a kérdésben megfogalmazott felkiáltás azt az érzetet kelti, mintha soha nem jönne vissza a korábbi frissesség és pezsgés, ez is a kiábrándultságot, a végső kétségbeesést jelzi.

Az első és utolsó versszak ( a két keretversszak) a jelenbeli állapotot összegzi. Mindkettő azonos sorral indít (,,Letészem a lantot”), kijelenti, hogy felhagy az írással, és meg is indokolja azt; megváltozott, eltűnt lelke ifjúsága.

A második versszakban a tavasz motívuma jelenik meg, és egy kellemes, boldog kép tárul elénk.

,,Más ég hintette rám mosolyát,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.”

A következő versszakban a szellemi és kulturális életre utal, valamit költői pályájára. A ,,baráti szem” i Petőfi Sándor, a barát és költőtárs emlékét idézi.

,,Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;

Baráti szem , müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain”

A következő versszakban szintén a költészetről beszél. Kiderül, hogy az írást fontos feladatnak tartja a haza érdekében is (,,Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát”). Az ötödik versszakban megtudjuk, hogy Arany meglehetősen sikeres költő volt, hiszen azt írja, hogy:

,,Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet”

A hatodik versszakban bizonyítja lelkének megváltozását. Itt szinte temetői, gyászos hangulattal (,,Mely temetőbül, mint kisértet”) érzékelteti a drámai állapotot.

A Letészem a lantot az Előszóval szemben harmonikus szerkesztésű. Ez azt is mutatja, hogy Vörösmarty művében még munkálnak az indulatok, míg Arany már belenyugodott az új állapotba. A Letészem a lantot hét nyolcsoros versszakból áll. A strófák rímképlete: x a x a b c b c (félrímek és keresztrímek).

Az 1848-49-es szabadságharc leverése az egész magyarság megrendülését váltotta ki. A csalódottságot és a félelmet leginkább az írók, költők munkáiból érezhetjük. Vörösmarty Mihály és Arany János művei hűen adják vissza az akkori reményvesztett hangulatot.