Victor Hugo: A nyomorultak elemzés

„Isten majd gondoskodik róla. Hogy a lejtők enyhék legyenek: ez az Isten politikájának a veleje.”

A romantikus, több szálú mesevezetés a második könyvben két szerelmet mutat be. Eponine megható szerelmének ábrázolása után Hugó Marius és Cosette szerelmének születését beszéli él. A Szív a kő alatt a romantikus álmodozás nagyszerű lírai megnyilatkozása. Vörösmarty költészetére és helyenként Jókai lírai elragadtatására emlékezteti az olvasót. Ha a Waterlooi csata eposzra hasonlít, akkor ezt a betétet joggal hasonlíthatjuk lírai dalciklushoz. A két egymásnak rendelt lélek ösztönös természetességgel talál egymásra. A szerkezet állandóan hangulati meglepetéssel szolgál. A lírai szerelem világa után Gavroche gamin-kalandjai következnek, majd újra a rémregényhez térünk vissza: a banditák megszöknek a börtönből. Az argóról folytatott elmélkedés után a szerző ismét Cosette és Marius szerelmi történetét eleveníti fel. Az újabb borzalmas fordulat a rablási kísérlet, amely Valjean háza ellen irányul. Ezen a ponton szövődik össze a szerelmi és bűnügyi szál.

Az 1832-es felkelés bemutatásával Hugó felhagy reformista és Isten akaratát kutató elgondolásaival és a barikád harcosai mellé áll. Bár Valjean pacifista magatartását állítja eszményképül az olvasó elé, mégis annyi megértéssel és együttérzéssel ábrázolja a felkelés diákvezéreit, munkás katonáit és gaminjét, hogy forradalmisága itt kétségtelenül és határozottan megnyilvánul. Marius töpreng ugyan a polgárháború jogos vagy jogtalan voltán, de végül arra az eredményre jut, hogy a forradalmi küzdelem sikere több a háború dicsőségénél. Ezt mondja:

„Még áll az előítélet, a kiváltság, a hazugság, a zsarolás, a visszaélés, az erőszak, az igazságtalanság, a sötétség vára, és a gyűlölet tornyaival fenyegetően magasodik a világ fölé. Le kell dönteni. Le kell rombolni ezt a szörnyűséges erődöt. Austerlitznél győzni nagy dolog, de a Bastille-t bevenni óriási.”

A barikád harcosainak ábrázolásában Hugó ugyancsak a groteszk eszközeit használja fel. Enjolras patetikus stílusát Gavroche argója, Mabeuf apó hősi halálát Javért közönye, majd Marius hőstette és Eponine szerelmi vallomása váltja fel. A barikádharc ilyen sokszínű, egymással ellenkező ábrázolását új elem szakítja félbe: Gavroche levelet visz Cosette-nek, s ezzel a cselekmény már ismét más szálon halad.

Az ötödik rész, amelynek vége Jean Valjean a címe, ismét visszavezet a barikádhoz. Hugó történeti résszel kezdi, majd újabb retardáló elemeket iktat közbe, hogy fokozza az olvasók kíváncsiságát. Valjean megjelenése a barikádon tipikusan romantikus jelenet. Öt embernek lenne szüksége nemzetőri egyenruhára, s csak négy ruha van. Mariusnak kell kiválasztania az áldozatot, aki velük marad, hogy meghaljon.

„Ebben a pillanatban, mintha az égből jött volna, egy ötödik egyenruha hullott alá a négyre. Az ötödik férfi megmenekült. Marius felvetette szemét, és felismerte Fauchelevent urat, Jean Valjean lépett a barikádra.”

Valjean ezután is a püspök tanításához tartja magát: fegyverével nem öl embert, de ha kell, életét kockáztatja a bajtársakért. Mintha Adorján Manassé hite jellemezné: önfeláldozással akarja megmenteni embertársait a nyomortól és a szenvedéstől. Mint minden romantikus hős, kitűnően céloz, s ezzel megszerzi a matracot, hogy a repeszektől megvédje a torlasz harcosait, és elriasztja a megfigyelőket sisakjuk lelövésével, de nem öli meg őket. A legfeszültebb helyzetben ismét fordul a mese: Cosette ébredését beszéli el a szerző. Csodálatosan szelíd, ábrándos kép: „Cosette haját bearanyozta a napfény, ábrándokba merült lelkét belülről a szerelem, kívülről a hajnal világította meg…” Ezután átmenet nélkül a barikádharc könyörtelen tüzeléséről ad megrázó képet a szerző. A jelenet tetőpontja Gavroche halálának elbeszélése. Ebben Hugó emberszeretete és romantikája páratlan erővel jelenik meg. Ez is groteszk ábrázolás: a fenséges keverése a nevetségessel, de végül a komikus elem beleolvad a fenségesbe. Befejezése is groteszk:

„Ez a kicsiny lélek, amely igazában nagy lelek volt, elröppent.”

Hugó ismét félbeszakítja a barikádharcot. Ezúttal a Luxembourg-kertbe vezet el. Bemutatja a polgárt, aki könyörületes az állatokhoz, a hattyúknak dobja a kalácsot, míg két gyermek éhezik… De a polgár is meghallja a lövöldözést és hazaindul. S* most az író az utolsó küzdelmet mutatja be: a katonák rohamát, a harcosok pusztulását és Valjean menekülését. S amikor az olvasó izgatottan lapoz a következő oldalra, a romantikus szerkesztésnek megfelelően hatalmas retardációt talál. Az egész második könyv Párizs csatornarendszerének leírása, tehát olyan betoldás, amely az eseményeket hátráltatja. Csak a harmadik könyvben kerül sor Valjean útjának bemutatására, a szenvedésekre és a szabadulásra. Ez a szabadulás is ellentmondásos. Valjean kiszabadul a kloakából, de Javért karmaiba jut. S most Máriusszal együtt kocsiznak a város felé: „Marius mozdulatlanul feküdt a hátsó ülésen, a feje a mellére csüggött, két karja lelógott, lábszárai mereven elnyúltak, olyan volt, mintha már csak a koporsóra várna; Jean Valjean árnyéknak látszott, Javért kőszobornak; és valahányszor egy-egy utcai lámpás előtt elhaladtak, a kocsi koromsötét belsejében, mintha villámfény érné, fakósápadtan föltűnt a véletlen akaratából egymás mellé került három mozdulatlan alak: a hulla, a kísértet és a szobor.”