Victor Hugo: A nyomorultak elemzés

A regény szerkezetét három tényező szabja meg. Hugó elsősorban romantikus, „groteszk” regényt akart írni, tehát mindenütt ellentétek kiélezésére és meglépésre törekedett. Nemcsak nagy ellentéteket fest (Valjean jelleme és sorsa között), hanem minden párbeszédet is meglepő fordulattal iparkodik befejezni vagy félbeszakítani. Másrészt A nyomorultak az analitikus regény önelemzést (Valjean tépelődései) és lélekábrázolását tartalmazza. Végül Hugó retorikája végigömlik az egész regényen. A szerző minden társadalmi, gazdasági, nyelvi vagy politikai kérdésben hallatja szavát, nem sokat törődve azzal, vajon odaillik-e mindaz egy szépirodalmi mű keretébe.

Myriel úr romantikus alak: könnyelmű ifjúnak indul és szent életű püspökké válik: Hugó ezt az alakot Bienvenu de Miollis Dighe-i püspökről mintázta. Ez i.-püspök házába vett egy Pierre Morin nevű szabadult fegyencet, aki kenyérlopás miatt öt évet fegyházban töltött.

A püspök és Valjean találkozása tipikusan groteszk jelenet. A szerencsétlen, szabadult rabot már a kutya is kimarta óljából, mielőtt a papi házba belépett. Az egész társadalom szívtelensége és gonoszsága egyfelől és a püspök emberfeletti jósága más oldalról áthidalhatatlan ellentétet jelent. Ugyanilyen ellentét jelentkezik a második jelenetben is. Valjean azt várja, hogy a püspök visszaveszi tőle a lopott holmit, a szent életű férfi pedig még azt is neki ajándékozza, amije megmaradt. Ez az expozíció teremti meg Valjean megváltozásának feltételét, a lelki átalakulás indítékát.

A harmadik könyvben tér rá a szerző Fantine sorsának bemutatására. Az első fejezetben az 1817-es évet ismerteti. Hugó itt elsősorban saját emlékei alapján állította össze a kórrajzot. Szubjektivitása még akkor is megragadja az olvasót, ha tudja, hogy Edmond Biré hatalmas tanulmányban mutatta ki a szerző számtalan tévedését. Hugó lírájának legkedvesebb darabjai jutnak eszünkbe, amikor a következő fejezetekben a Quartier Latin diákjainak és grisette-jeinek életéről olvasunk. Fantine sorsa sok tekintetben a Bohémélet és A kaméliás hölgy hősnőinek életére emlékeztet. De Fantine magasabb piedesztálon áll, mint perdita társnői: benne a szerző a lányanya szenvedését és önfeláldozását mutatja be. Ezzel Hugó a Faust egyik alapvető problémáját veti fel, és szembeszáll az egykorú társadalom felfogásával. Fantine-nak az anyaság nevében követel elégtételt. Az olvasó együttérzése nemcsak az elhagyott grisette, hanem a gyermeke sorsával zsarolt anya szenvedésének is szól. Fantine sorsa összefonódik Valjean életével. Kettejük találkozása a groteszk sajátos megnyilvánulása: Fantine leköpi jótevőjét, s ez valóságos Krisztus módjára azt mondja: „Javért felügyelő, bocsássa szabadon ezt a nőt!” Mikor Fantine rájön, hogy Madeleine úr kívánja szabadon bocsátását, térdre esik előtte, megcsókolja a kezét, és elájul.

A Campmathieu-ügy lelkiismereti kérdést jelent: feladja-e magát a helyes úton járó ember, amikor helyette mást akarnak elítélni? Van-e joga titkolózni? A Vihar egy koponyában lélekelemző fejezete, majd a bírósághoz vezető út kalandjai és töprengései adnak választ ezekre a kérdésekre. Valjean hosszú küzdelem után helyesen dönt: le fogja magát leplezni. Ez természetesen ismét groteszk jelenetben történik meg. Mindenki ismeri és tiszteli a polgármester urat, aki váratlanul előlép, és megkérdi volt társaitól:

„Nem ismertek rám?” Majd megrázó csendességgel azt mondja: „Esküdt uraim, mentsék fel a vádlottat. Elnök úr, tartóztasson le. Az az ember, akit önök keresnek, nem ő, hanem én vagyok. Én vagyok Jean Valjean.”

A nagy jelenetet további megrázó események követik. Fantine halála, Valjean kézcsókja, majd a letartóztatás és a szökés mind a groteszk és a bűnügyi elemek sajátos szerkesztésével válik a romantikus előadás klasszikus részletévé.

A regény második része egy hatalmas retardáció beiktatásával kezdődik. Hugó egyik legnagyszerűbb verstémáját, a Waterlooi csatát itt eposzi hangon adja elő. Előadásában sajátságos módon keveri a régi idők nagyszerűségének képeit azokkal a benyomásokkal, amelyeket maga szerzett, amikor 1861-ben az elhagyott csatamezőt bejárta. Hugó csatajelenetei egy prózai eposz nagyszerű képsorát nyújtják az olvasónak. Elismeri az ellenfél bátorságát és emberfelettivé növeli alrancia sereg, különösen a gárda önfeláldozását. Camb-ronne szavának igazolásával nagy lépést tett előre. Rájött, hogy a romantikus pátosz mellett a valóságból fakadó tömörségnek is van kifejezőereje. „A francia gárda meghal, hanem magát meg nem adja” helyett egy találó szó kell, s ez Cambronne válasza, melyet joggal dicsőít a romantikus szerző. Hugó ezzel a realizmus útjára lép, s ezen halad akkor is, amikor Thénardier és társai éjszakai rablóhadjáratát leírja. A Waterlooi csata elbeszélésének a regény szempontjából kevés jogosultsága van, hiszen gyenge szállal fűződik a főcselekményhez. Ez a szál Marius hálája Thénardier iránt, akit apja megmentőjének tart. De a romantikus regénynek szinte szerves tartozéka a nagy társadalmi esemény vagy a természeti katasztrófa, mely váratlanul félbeszakítja az eseményeket.