Szophoklész: Oidipusz király, elemzés

A drámai szituáció

Hasonló a helyzet Oidipusz király városában, Thébaiban is a tragédia cselekménye idején: itt is pestisjárvány pusztítja a lakosságot.

Minden dráma egy tér-idő szerkezetben lezajló, szereplők által végigvitt cselekmény céltudatosan megkomponált rendszere. A drámai történet indítása különösen hangsúlyos mozzanat. A cselekmény egy olyan alaphelyzetből, ún. drámai szituációból bomlik ki, amely a hőst vagy hősöket cselekvésre, akcióra készteti.

Ez a szituáció az Oidipusz király prologoszából derül ki. Thébaiban dögvész dúl, a város véres zavarok poklába zuhant. A tereket, templomokat szent ének s hangos siralmak öntik el, „s a fekete Hádész sírással, jajgatással gazdagul”. A kétségbeejtő jelen magyarázata a múltban rejtőzik: a Delphoiból visszatérő Kreón azt az isteni jóslatot hozza, hogy a döghalál oka Laiosz király megbosszulatlan halála. Oidipusz király, aki annak idején – kb. két évtizeddel ezelőtt – egyszer már megmentette a várost „a kemény dalnok harácsától”, a Szphinx pusztításától, megígéri népének, hogy megszünteti a fertőzetet, felkutatja és megbünteti Laiosz gyilkosát. Törekvése, hogy visszaállítsa a megbomlott harmónia előtti erkölcsös, tiszta életet, méltó hozzá, sőt mint uralkodónak ez kötelessége is.

Új típusú konfliktus

Az ellenfél, a tettes azonban, akinek múltbeli bűnös cselekedete teremtette meg az adott szituációt, ismeretlen, és már nem cselekszik. Éppen ezért az alaphelyzetből kiinduló drámai harc ebben a műben nem két, egymásnak szembeszegülő akarat egymás elleni tettsorozatából adódik (mint pl. az Antigonéban), hanem abból, hogy a drámai küzdelem egyes állomásai (epeiszodionjai) egyre közelebb viszik Oidipuszt az ismeretlen gyilkoshoz. E drámának az adja meg sajátos, a világirodalomban egyedülálló feszültségét, hogy a nyomozó és a keresett tettes ugyanaz, így a konfliktus mindkét oldala egyetlen személyben jelentkezik. Végül is a főhősnek rá kell döbbennie saját borzalmas múltjára, s az „ismeretlen Oidipusz” legyőzi, végső romlásba dönti a város megmentőjét, jóságos, bölcs királyát.

Időszerkezet

Az eddigiekből is nyilvánvalóvá válik a darab sajátos időszerkezete: az ellentétes irányú mozgás az időben. Mialatt a cselekmény fokozatosan előrehalad a jelenben, ugyanolyan mértékben haladunk visszafelé is az időben: a múlt egyre mélyebb rétegei tárulnak fel a mind szenvedélyesebbé váló nyomozás során. Minden lépés, amelyet vállalt kötelezettsége érdekében előre tesz Oidipusz, saját ismeretlen múltjához, vétlenül elkövetett bűneihez közelíti. A régen lezajlott s állandóan kísértő múlt a szereplők szavaiból kel életre. A dialógus egyszerre visszafelé és előre visz: felidézi azt, ami volt, és sodorja a főhősöket (Oidipuszt és Iokasztét) addig a pontig, ahol drámájuk véget ér.

A cselekmény kétirányú menetét, előre és hátrafelé mozgását késleltető mozzanatok lassítják: a segítő, jó szándék rendre visszájára fordul, a mentségekbe kapaszkodó remény minduntalan szertefoszlik, a főhős a hamis látszat és a kegyetlen valóság kettős malomköve közt őrlődve zuhan ismeretlen önmaga mélységeibe. Ez az állandó föl-le lüktetés, hullámzás egy pillanatra sem hagyja lankadni az olvasó-néző felcsigázott érdeklődését, noha a kezdet kezdetétől fogva tisztában van a szörnyű véggel. A korabeli nézők nagyon is jól ismerték a mitikus történetet, s nem is ezt, hanem a készen kapott anyag újszerű megvilágítását, az arányok átrendezését, a művészi kompozíciót s az aktuális erkölcsi problémák felvetését és korszerű megoldását értékelték elsősorban.

A darab szerkezeti felépítése

Tekintsük át az Oidipusz király szerkezeti felépítését az előbbi két szempont (az előre és hátra mozgás, illetve a remény és ennek pusztulása) figyelembevételével!

Prologosz (1-150. sor) – expozíció (bevezetés): drámai szituáció. – Színhely: a thébai királyi palota előtti tér. Az ott felállított oltár elé és a palota lépcsőire egy öreg pap vezetésével gyerekek és ifjak telepednek le – gyászruhában, kezükben fonállal összekötött olajágakat tartva – mint oltalomkérők. – A darab jelen ideje néhány óra csupán. „A tragédia ugyanis leginkább egyetlen nap idejére terjed, vagy csak kevéssel haladja meg” – ahogy Arisztotelész is megállapította.