Szophoklész: Oidipusz király, elemzés

Kreón – feledve a korábbi súlyos sértést – teljesíti Oidipusz kívánságát: előhívatja két kislányát. A szerencsétlen apa ölelő karjaiban tartva gyermekeit, sógora oltalmára bízza őket; két fia már felnőtt férfi, nekik már nem lesz szükségük gyámolítóra.

Exodikon (1524-1530.) – A kar, azonosulva a főhőssel, egyes szám első személyben foglalja össze gnómaszerű tömörséggel a tanulságot:

„Senki hát halandó embert, ki e földön várja még

Végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete

Kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.”

(Szólon bölcs gondolata ez, melyet Hérodotosz szerint Kroiszosznak mondott.)

Sorstragédia?

A Labdakidák szomorú története a mitológiában igazi sorstragédia, mely a sorsnak, a végzetnek való teljes emberi kiszolgáltatottságot szemlélteti. – A görögök hitvilágában létezett egy olyan, az isteneknél is hatalmasabb erő, melyet Sorsnak, Végzetnek neveztek el (Ananké). A Sors szeszélyes és kiszámíthatatlan, döntéseiben nincs ok-okozati összefüggés, akarata megmásíthatatlan. Az ember egyedüli feladata, hogy engedelmesen megadja magát a végzetnek, betöltse kényszerű sorsát, hiszen vele szemben amúgy is tehetetlen. Minden lázadás, tiltakozás csak még súlyosabb következményeket von maga után: szorosabbra fonódnak a rabság hálói.

A Sors megfellebbezhetetlen döntései különböző jóslatok formájában jutnak az istenek, emberek tudomására. Ilyen szörnyű, érthetetlen és „ok”-talan csapás nehezedett Laiosz királyra, feleségére és gyermekükre is. (A mondának egyik változata szerint a szörnyű sorscsapás nem ok nélküli, hanem Pelopsz átkának következménye.)

Laiosz, Iokaszté és Oidipusz egyaránt menekülni akarnak a delphoi jóslatból megismert fenyegető veszedelmek elől, de éppen azáltal rohannak a Végzet karmaiba, hogy el akarták kerülni az elkerülhetetlent. – A legjobb tehát – ez a következtetés vonható le a mítoszból – vakon élni, nem kutatni a Sors titkait, nem lázadozni ellene, hanem fájdalmasan beletörődni abba, ami megváltoztathatatlan.

Szophoklész Oidipusz király című tragédiája természetesen átveszi a mítosz tényeit, közismert eseményeit, de ezeket más összefüggésrendszerbe állítja, némileg átrendezi.

Azt a felfogást, hogy az ember tehetetlen báb, játékszer a Sors kezében, s legjobb vakon és vaktában élni, mert így elviselhetőbb az élet, nem a főhős, hanem más szereplők képviselik.

A vak Teiresziász, bár mindent tud, nem akarja borzalmas helyzetére döbbenteni a királyt, meg akarja kímélni, meg akarja hagyni vakságában a látót, hiszen úgy is be fog következni, amit meggátolni nem lehet. Így kérleli a királyt:

„Eressz haza! Könnyedebben fogod hordani

Sorsod, s én is enyémet, hogyha szót fogadsz.

„Jön, ami jön, ha hallgatásba rejtem is” – mondja később.

Hasonlóképpen viselkedik Laiosz szolgája is, jóllehet ő is mindent tud: ő adta át annak idején Polübosz pásztorának a gyermeket, egyetlen szemtanúja a volt király halálának, s látta – természetesen – a gyilkost is. Oidipusz trónra lépése után elhagyta a királyi palotát, a mezőre kívánkozott a nyájak közé, most pedig tudatlanságot színlel, húzódozik a nyílt válaszoktól. Nem akar bajt okozni új urának, s csak a kényszernek engedve tesz vallomást.

Mégis elsősorban Iokaszté igyekszik – saját példájára hivatkozva – megrendíteni az isteni jóslatokba vetett hagyományos vallásos hitet. „Tanuld meg, halandók között nincs senki jós, nincs aki rejtelmekbe lát!” – mondja Oidipusznak. „Oh istenek jóslatai, hol vagytok? – mi lett az istenek szentséges jóslataiból?” – így kiált fel, mikor megérkezik a korinthoszi küldött. Merész szavait hallva a kar is megbotránkozik, s borzongva énekel egy fölsejlő erkölcsi anarchiáról.

A királynő kezdetben meggyőződéses életelvként hangoztatja a sorsba való passzív beletörődést, a múlt és a jövő kutatásának értelmetlenségét. Ilyen önigazoló és megnyugtató kijelentéseket mond többször is:

„Ne gondolj hát jósokkal, mert amit az ég

Akar, hogy tudjunk, megjelenti ő maga.

…

Azért bizony se erre, se amarra nem

Tekintenék én többé jóslatok miatt.

…

Mit borzadozzon, féljen, aki puszta sors

Rabja, s előre semmit sem lát biztosan?

Legjobb vaktában élni csak, ahogy ki tud.”

Később, mikor már rádöbbent a megsemmisítő valóságra, a fiáért remegve könyörög, hogy Oidipusz hagyja abba a kutatást, ne törődjön a múlttal, homályos származásával. Célja most a közeledő katasztrófa elkerülése, a felkomorló Végzet elől való menekülés.