Szophoklész: Oidipusz király, elemzés

A sorsával szembenéző ember

Szophoklész Oidipusza más, mint a mítoszé. Ott menekült a végzet elől, itt szembenéz vele; ott meg akarta változtatni sorsát, itt makacs önfejűséggel elébe megy és vállalja azt; a múltban szörnyű bűnöket követett el – igaz, hogy nem tudatosan -, és élete csúcsára jutott; most, bár nem vétkezett, sőt, a város megmentője lett, vétlen bűneiért is érzi a felelősséget, s önmaga szabja ki saját büntetését.

Iokaszté rimánkodását fájdalmas öntudattal utasítja vissza: „Nékem látni s tudni kell.” – Szophoklész Oidipusza olyan jellem, aki nem képes élni az adott szituációban: arra törekszik, hogy megszüntesse a város fertőzetét s eloszlasson minden homályt. Megalkuvásra, önámításra képtelen még akkor is, amikor már fölsejlett a tragikus valóság. Oidipusz bűntelen bűnössége miatt elbukott ugyan, de benne a rémmel is szembenézni akaró és merő, a tudatos és bátor ember, az értelmes életet kereső ember hősi típusát tisztelhetjük – szemben a vaktában, homályban élő, a sorsot csupán alázatosan elfogadó emberekkel.

A városért, a közösségért fogott bele a nyomozásba, s ezt saját katasztrófáját látva sem hagyta abba. Olyan tettekért vállalta a felelősséget, amelyeket nem bűnös szándékkal, hanem jóhiszeműen követett el – tehát az egyén szempontjából nem, legfeljebb az erkölcsi világrend nézőpontjából minősültek bűntetteknek. S ha a nyomozás-kutatás során a szócsatákban háttérbe szorult is a közösség érdeke, a néző (az olvasó) tudja, hogy ezért történt minden önleleplezés és önbüntetés. Az igazság kiderítése nemcsak saját származásának titkaira irányult, hanem uralkodói kötelessége is volt. Ezért áldozta fel önmagát. Oidipusz király saját sorsától függetlenül elérte azt, amit kezdetben akart: megszűnt a várost sújtó büntetés, s helyreállt a megzavart erkölcsi világrend (az istenek tisztelete, a jóslatok hitele).

A tragikus hős

A tragikum nagy emberi értékek elkerülhetetlen, visszafordíthatatlan pusztulása.

Ezért érezzük tragikusnak Oidipusz sorsát. Thébai nagy tekintélyű királya, akit mindenütt híresnek mondanak; rejtvényfejtő okosságával a város megmentője volt; népéért érzett felelősségéből táplálkozik önfeláldozó tettre is kész bátorsága; ő az egyetlen a darabban, akit tetteiben szigorú jellembeli következetesség vezet.

A tragikus hős átlagon felüli, de nem tökéletes, nem hibátlan jellem. Éppen ezért érezzük emberinek, hozzánk közel állónak. Bukása csak így válthatja ki belőlünk a szánalom, a részvét és a félelem, a megrendültség érzését.

Oidipusz egyéniségének negatív vonásai közé tartozik a hirtelen harag, a kirobbanó indulat (emiatt ölte meg Laioszt és kíséretét); van benne jó adag királyi gőg is: önmagát sokáig feddhetetlennek hiszi, s megköveteli az alattvalói alázatot; alaptalan gyanúsítgatással sértegeti Teiresziászt és Kreónt, s hevességében meggondolatlanul ítélkezik; a végzettel szemben épp olyan védtelen és kiszolgáltatott, mint bárki más. „Olyan ember, aki nem emelkedik ugyan ki erényével és igazságosságával, de nem gonoszsága és hitványsága miatt zuhan szerencsétlenségbe, hanem valamilyen, éppen a nagy tekintélyben és boldogságban élők közt előforduló hiba következtében, mint például Oidipusz…” – állapítja meg Arisztotelész Poétikájában.

Írói világkép

Az Oidipusz király keletkezése idején már több éve pusztított a peloponnészoszi háború, s ez egyre inkább napvilágra hozta Athén belső ellentmondásait, a szép látszat mögött meghúzódó feszültségeket. Egyfajta válsághangulat, a ragyogó felszín mögött megsejtett valóság tragikuma járja át Szophoklésznek ezt a darabját. Arra figyelmeztet, nincs helye semmiféle önámításnak; következetes bátorsággal kell szembenézni a rideg valósággal – mint Oidipusz tette; ne higgyünk a csalóka látszatnak, tépjük szét a hamis illúziókat.

Komor világkép bontakozik ki Szophoklész műveiből: az élet olyan, mint az árnyék, mint a pára; az emberi boldogság csupán üres látszat, mely mögött mindig ott leskel a boldogtalanság; a szenvedés nem egyszerűen bűnhődés ismeretlen vagy szándékos bűneinkért, hanem az emberi sors következménye. Aki az élet csúcsára jutott, mint például Oidipusz, egyik pillanatról a másikra a szerencsétlenség mélységeibe zuhanhat. „Szophoklész kardalain és drámáin – állapítja meg Péterfy Jenő, a 19. század kitűnő esztétája (1850-1899) – egy uralkodó érzés vonul keresztül, melyben az élet tragikuma nyilvánul, s ez az, hogy az emberi sors ingatag és bizonytalan, s hogy a szerencsétlenség, s amit szerencsének nevezünk, a boldogság s a boldogtalanság nem elsősorban tetteink következménye… Az ember legbiztosabbnak érzi magát, mikor már talpa alatt inog a föld. A jellem és sorsa közt vonható egyenletben van egy ismeretlen tényező: a véletlen, mely nyilatkozhatik, mint különös jóslat, mely mindenáron teljesül, mint isteni akarat, mely ellen hiába küzdünk.”