Szophoklész: Oidipusz király, elemzés

2. sztaszimon (863-910.) Iokaszté „hitetlensége”, a jóslatok igazságában való kételkedése kiváltja a kar megbotránkozását. A kórus szerint az istenek szent törvényei sérthetetlenek, öröktől fogva vannak, s nem ismernek vénülést (ez tulajdonképpen Szophoklész szilárd hite). A gőg ugyan túlteheti magát ezeken, de a bosszú nyilai utolérik. S ha sorvad a jósigékbe vetett jó hit, s ha nagy Apollón dicsősége elborul, „már semmi se lesz szent”. – A kardal Iokaszté nézeteinek burkolt elítélése.

3. epeiszodion (911-1085.): késleltető mozzanat. – Hírnök érkezik Korinthoszból vidáman, örömhírt hozva onnan: „Királlyá fogják választani Oidipuszt a földszoros lakói is.” Iokaszté igazolva látja újra korábbi véleményét: a jóslat most sem teljesedett be, hiszen Oidipusz „édesapját”, Polüboszt idős kora döntötte sírba. A megkönnyebbülés öröme alig ismer mértéket, átlépi az istenek iránti vallásos tisztelet határát, s a királyi pár szentségtörő módon beszél a „bolond, semmirevaló jóslatokról.

Oidipusz mégsem mer „hazamenni”, mivel „anyja”, Meropé még él; a jóslat másik fele – minden kétely ellenére – még mindig rettegésben tartja.

Ebben a jelenetben is folytatódik a múlt szövedékének fölfeslése – több évtizedes rejtelmeket lökve felszínre, szétzúzva az előbbi örömhírt. A követ ugyanis „megnyugtatja” az aggodalmaskodó Oidipuszt, hogy nem igazi, vér szerinti gyermeke a korinthoszi királyi családnak; saját maga hozta őt annak idején – csecsemőként, átfűzött bokával – Kithairón erdős völgyeiből ajándékba a gyermektelen Polübosznak.

Iokaszté most egyszerre meglátja a borzalmas valót. A Kithairón említése óta tépelődik magában, amikor pedig a hírnök az összefűzött lábakról beszél, már minden világos számára: az annyira lenézett jóslat mégis beteljesedett. A feleség-anya most már csak a fiát szeretné megmenteni, ezért kérleli mind szenvedélyesebben, hogy hagyja abba a kutatást. Feldúltan berohan a palotába. Többet nem találkozunk vele.

Oidipusz azonban még mindig vak, semmit sem ért, semmit sem lát: most már csupán származása izgatja, s a város megmentésének szempontja egyre inkább elhalványul. – Fokozza a hamarosan bekövetkező katasztrófát, hogy félreérti Iokaszté szavait is, mintha az a szégyentől félne, mely őt férjének esetleg alacsony származása miatt érhetné.

3. sztaszimon (1086-1109.) – A kar sem lát tisztán, nem veszi észre a királynő tragikus összeomlását. Sőt: táncra kel, ujjongó, ünneplő dalba kezd közvetlenül a beütő csapás előtt, hiszen kiderülhet még Oidipusz isteni származása is: talán valamely halhatatlan nimfa szülte, s apja a csúcsokon bolyongó Pán vagy Apollón, vagy maga Bakkhosz.

4. epeiszodion (1110-1185.): tetőpont: katasztrófa. – Megérkezik a mezőről Laiosz szolgája (pásztora). Kezdetben nem akar semmire sem emlékezni, vonakodik a nyílt vallomástól, mellébeszél, de zavaros feleleteiből kitűnik, hogy felismerte a korinthoszit, s mivel rosszat sejt, tudatlanságot színlel. – Oidipusz ezekben a pillanatokban teljesen megfeledkezik a gyilkosságról, holott ez a pásztor az egyetlen tanúja annak is, csak a származása érdekli. – Amikor a szolgát erőszakkal kényszerítik vallomásra, bekövetkezik a katasztrófa. Kiderül: Oidipusz Laiosz és Iokaszté fia, tehát apja gyilkosa és anyja férje is.

Thébai királya a szerencsés sorból egy pillanat alatt a szerencsétlenségbe, a magasból a mélybe zuhant, s kétségbeesett fájdalomkitörésbe kezd:

„Űh jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jő.

Űh napvilág! ma utoljára láttalak én.

Ott születtem, hol nem kellett; azt vettem el,

Kit nem lehet; s megöltem, akit nem szabad!”

4. sztaszimon (1186-1222.) – A kórus, látva Oidipusz bukását, gyászos énekben siratja el az emberi sors mostohaságát: a boldogság csak látszat, s látszva enyészik; van-e most nyomorultabb annál, kié a legnagyobb tisztesség volt a városban?

Exodosz (1223-1523.): megoldás, végkifejlet. – A második hírnök számol be a palotában történt szörnyű eseményekről: Iokaszté önmagát és nászát átkozva felakasztotta magát, Oidipusz pedig letépvén a királynő köntösének aranykapcsait kiszúrta mind a két szemét. A királyt a maga szabta átok sújtja: nem maradhat meg házában, száműzi önmagát. – Ezután hangzik el a kommosz, Oidipusz és a kar egybefonódó gyászdala (1313-1368.): a főhős megátkozza élete megmentőjét, a kórus pedig vigasztalni próbálja.