Hirdetés

Szophoklész: Oidipusz király, elemzés

30 perc olvasás

Kivételes remekmű

Szophoklész Oidipusz király című tragédiája kb. 20 évvel később született (az i. e. 420-as évek elején mutatták be Athénben), mint az Antigoné, cselekménye azonban annak történelmi-mondai előzményeit tartalmazza. – Ezt tartják az író legkülönb alkotásának, Arisztotelész óta mindenki által dicsért és bámult remekmű. Mindenekelőtt kitűnő jellemábrázolása s a szerkezeti felépítés virtuóz technikája emeli a többiek fölé. Arisztotelész tragédiaelméletének az Oidipusz a mintadarabja, Poétikájában a legtöbbször erre a műre hivatkozik, ha sikeres, művészileg szerencsés megoldásokra keres példát. Babits Mihály is elsősorban e „szörnyű, barbár mesét” feldolgozó „sorsdrámára” gondol, mikor a „tökéletesség” kivételes pillanatáról ír: „A világirodalomnak voltak más nagyjai, egyenrangúak Sophokléssel, talán gazdagabbak… De a tökéletesség egyedül az övé.”

Hirdetés

Peloponnészoszi háború – elsötétülő látásmód

Az emberi sors tragikuma, a boldogság, a szerencse bizonytalan, ingatag volta, a lét lehangoló szomorúságába való fájdalmas beletörődés szólal meg az Oidipusz királyban, s ez a sötétre festett életérzés az írói világszemlélet elkomorodásáról, keserű pesszimizmusáról vall. Az Antigonéban a hősnő halála miatti fájdalmat legalább némileg enyhítette a humánum diadala, a gőgös zsarnok jogos és megnyugtató bűnhődése, az Oidipusz végén azonban nem ragyog fel semmiféle reménysugár. Igaz, hogy az események lezárulásakor, a mű végén a néző, az olvasó eljuthat arra a következtetésre, hogy Laiosz vétlen gyilkosának lelepleződése, jogos-jogtalan vezeklése megszüntette a város fertőzetét, véget vetett a döghalálnak, erről azonban egy szó sincs már a darabban, a végső kicsengés főképp az emberi sors tragikuma, boldogtalansága.

Ehhez az elsötétülő írói látásmódhoz hozzájárult a mű megszületésének történelmi kora is: az egész görögséget vérbe borító peloponnészoszi háború időszaka. – A két nagy városállam, Athén és Spárta fokozódó féltékenységgel figyelte a másik politikai befolyásának növekedését. A görög poliszok belpolitikai küzdelmeiben az arisztokraták mindig Spártát, a demokraták Athént hívták segítségül. Mikor az Athén által blokáddal sújtott kis dór város, Megara Spártához fordult támogatásért, i. e. 431-ben kitört az ún. peloponnészoszi háború. A spártaiak sorozatosan be-betörtek Attikába, feldúlták a szántóföldeket, elpusztították a gyümölcsösöket, még az olajfa- és a szőlőültetvényeket is kivágták. A földjeikről elűzött földművesek Athén falai közt kerestek menedéket, s a zsúfolt városban hamarosan (a háború második évében, 430-ban) pestisjárvány tört ki, melynek Periklész is áldozatul esett. Hellasz vezető városa súlyos válságba sodródott, a magasból a mélybe zuhant: megrendültek a társadalmi rend alapjai. Thuküdidész (i. e. ?460-?396), e kor kitűnő történetírója, ki maga is mélységes pesszimizmussal ítélte meg az emberi természetet, A peloponnészoszi háború című művében siralmas képet fest a háború alatti Athén erkölcseiről, közállapotairól: „Athénban váratlanul tört ki (a járvány), s először a Peiraieuszban támadta meg az embereket, úgyhogy itt még azt is feltételezték, hogy a peloponnészosziak megmérgezték a víztárolókat – mert azon a helyen akkor még nem voltak források -, később azonban a város felső részére is átterjedt, s egyre több embert ragadott el… Maguk a szentélyek is, ahol szállást kerestek, telve voltak az elhunytak holttesteivel. Mert az emberek a kibírhatatlanná váló csapások következtében, nem tudván, hogy mi lesz velük, az isteni és emberi törvényeket egyaránt kezdték semmibe venni. … A városban a járvány következtében más téren is egyre inkább lábbal tiporták a törvényeket. Az emberek egyre bátrabban adták át magukat az eddig titkolt élvezeteknek, látva, hogy milyen gyorsan változik a szerencse, hogyan halnak meg egy pillanat alatt a gazdagok, s ülnek be javaikba azonnal olyanok, akik eddig teljesen nincstelenek voltak. Ezért úgy vélték, hogy minél lázasabban, minél féktelenebbül élvezkedve kell hajszolniuk az örömöket, abban a hitben, hogy életük és vagyonuk egyaránt csak egy pillanatig az övék. Senki se volt hajlandó előre áldozatot hozni valamely nemesnek vélt ügyért, mert nem volt benne biztos, hogy nem pusztul-e el, mielőtt célját eléri, s csak az számított üdvösnek és hasznosnak, ami a percnyi örömet s annak meghosszabbítását ígérte – mindegy, hogy milyen áron. Már senkit sem tartott vissza sem az istenektől való félelem, sem az emberi törvény, s mivel látták, hogy mindnyájan egyformán pusztulnak, úgy gondolták, mindegy, hogy valaki kegyes volt-e vagy sem, és senki sem hitte, hogy megéri azt a napot, amelyen bűneiért törvény elé állítják, és elnyeri büntetését. Sokkal inkább úgy vélték, hogy ott lebeg a fejük felett az előre kimondott ítélet, addig kell hát élvezniük valamit az életből, amíg le nem sújt rájuk.” (Thuküdidész: i. m. II. 48., 52-53.; Muraközy Gyula fordítása.)

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4 5 6 7