Samuel Barclay Beckett – Godot-ra várva

Az élet nagy kérdései kis- és közhelyszerű helyzetekben vetődnek fel, a darab ettől groteszk jelleget nyer. A művet átszövik az utalások a mindennapok banalitására, a mindenkitől jól ismert hétköznapokra.

A két csavargó várakozás közben üres fecsegéssel, fölösleges cselekvéssel tölti ki az idôt. Godot-hoz való viszonyukról, a két latorról, Estragon megveretéséről, az idő változásáról, gondolkodásukról, az út menti fáról, öltözékükről beszélgetnek, egyszer a cipő körül támadnak bonyodalmak, másszor kalapokat cserélgetnek. De ezek az akciók mind felületes és jelentéktelen mozgások: „Semmi sem történik, senki sem jön, senki sem megy el- borzalmas” – kiált fel egy alkalommal Estragon. Minden igyekezetük arra irányul, hogy szavaikkal, tetteikkel valamilyen űrt betöltsenek. „Milyen gyorsan múlik az idő, ha az ember jól szórakozik!” – állapítja meg Vladimir. Ez a szórakozás azonban csupán időtöltés másvalami helyett. Az emberi lét lényegévé így a várakozás lesz. Akik Godot-ra várnak, élik életüket. Ez az élet azonban csupán vegetálás: esznek, szórakoznak, lehúzzák cipőjüket, felhúzzák, emlékeznek, beszélgetnek. Mindig ugyanaz történik velük, a 2. felvonás csaknem teljesen megegyezik az elsővel, mindkettő ugyanazon zárszavakba torkollik.

Az epizódok egyrészt az élet eseménytelenségét, másrészt a sors iróniáját jelzik: a két cipő közül csak az egyik nem megy fel Estragon lábára, mint ahogy a két lator közül csak az egyik üdvözült.

A szereplőknek jobbára csak lényegtelen dolgokban van választási lehetőségük, abban pl., hogy fehér-, vagy sárgarépát egyenek-e. Csupa jelentéktelen dolog történik, ezeknek azonban aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonítanak. Csetlenek-botlanak, és cselekvésképtelenségükben, mikrocselekvési mániáikban – halogatás, értelmetlen cselekvés, fikciógyártás, pedantéria, fontoskodás – a magunk lelki csetlés-botlására ismerhetünk. Mint ahogy ráismerünk a bürokratikus ügykezelés menetére is abban a dialógusban, amelyikben Vladimir és Estragon megbeszélik, hogy is volt, amikor találkoztak Godot-val. A köznapi banalitásokra való ráismerés azonban tovább vezet, segít megérteni létünk lényegesebb mozzanatait. A bürokráciát szatirikusan megjelenítő párbeszéd például mindjárt egy kétellyel folytatódik. Estragon felteszi a kérdést: „Nincsenek többé jogaink?’; és Vladimir felel. „Elbaltáztuk jogainkat.” Ezt az infantilis, groteszk és kétértelmű beszélgetést az ezt követő döbbent csend és rettegésbe átcsapó figyelem máris allegóriába fordítja: érezzük, hogy itt most az emberről, az ember kiszolgáltatott helyzetéről esett szó. A groteszk-köznapi közvetítés csupán azért rejti el a lényeges mondanivalót, hogy jobban láthatóvá tegye.

Beckett folytonos párhuzamokkal, visszatérő szavak láncolatával, egymással azonos, egybecsengő és mégis disszonáns mondatok hosszú sorával teremti meg művének nyelvi-költői varázsát. A virtuóz módon megírt dialógus nem csak a társas érintkezésnek azt az ürességét figurázza ki, mely sokunknál a mindennapi lét jelentős részét kitölti. Ez a nyelv egymásra gördülő és egymást kölcsönösen megsemmisítő jelekből áll. A kérdések legtöbbször megválaszolatlanok maradnak, a kijelentések célt tévesztenek. A folytonosan ismétlődő kérdésekben és feleletekben nem a személyiség fejeződik ki. Ez a nyelvi hanyatlás túlmutat önmagán, a lét, az értékek széthullását, egy egész kultúra felbomlását is jelzi. A csavargók párbeszédében az ösztönös megnyilatkozások sorozatába az egykori értelmes élet, egy korábbi kultúra már csak foszlányokban élő emlékei keverednek, a gondolat, a barátság, a boldogság, a költészet és a tudomány fogalma tartalmatlanná és bizarrá vált. Mihelyt értelme lesz valaminek, ez a jelentés rögtön szétfoszlik, eltűnik.

Ebben a világban minden hanyatlik, értékét veszti, tönkremegy, a végső széthullás felé tart: a természet pusztul, a tárgyak használhatatlanná válnak, az ember fizikailag és szellemileg egyaránt degenerálódik, a viruló Pozzo megvakul, a szónokló Lucky megnémul. „Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovaglóülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét éjszaka következik.”

Pozzo éjszakamonológjában – mely egyébként stílusbravúrokkal profanizálja a természeti szépet – a reggel elveszett fényeiről, a soron következő éjszaka rettenetéről beszél. Végül baljós sejtelmei támadnak a jövőről: az égi fény elhalványul és ránk veti magát a sötétség. „így történik ez bizony ezen a kurva földön.” Vladimir megérti, mit akart mondani, és a szokásra utal, mely segíti őket abban, hogy beletörődjenek a természettől való kerülhetetlen függésükbe, kiszolgáltatottságukba. „Megszoktuk”- mondja, majd később a darab vége felé:”A levegőt betölti jajgatásunk. A szokás azonban hatékony hangfogó.” De nem tud beletörődni, hogy ösztönösen alkalmazkodik az élethez: „az idő lassan múlik, tehát azon igyekszünk, hogy megtöltsük cselekvésekkel, ezek eleinte ésszerűnek hatnak, aztán szokássá válnak. Te persze azt mondod, hogy így óvjuk értelmünket a megháborodástól. Természetesen. Néha azonban megfordul a fejemben, vajon az értelmünk nem tévedt-e régen el az éjszaka végtelen térein ?”