Samuel Barclay Beckett – Godot-ra várva

Pozzo vaksága szintén az eltévedésre utal. Amikor elesik, senki sem tud segíteni rajta.

Lucky félelmetesen kusza gondolkodásmonológja a meggyötört, megalázott, emberi méltóságától megfosztott embernek tébolyult kitörése valami torz, fájdalmas és badarságában is igen szép líra felé. Mesteri a felépítése: akadozva indul, majd a felbomlott agy egyszerre csak működni kezd, és egyre inkább eltelik működésének örömével. A vallás, a sport, a tudomány fogalmai keverednek előadásában. Felismerhető benne a fontos gondolatok közlésének vágya az isteni világrend értelmetlenségéről, igazságtalanságáról, az emberi faj elnyomorodásáról, a világ várható pusztulásáról. Lucky mind nagyobb szenvedéllyel hadarja halandzsaszövegét, amelyet ô fontos tudományos kinyilatkoztatásnak képzel. Végül hallgatói kimerülnek, és minden összezavarodik.

A darabban minden bizonytalan. Az idő is viszonylagos, nappalok és éjjelek váltják egymást örök egyhangúságban. A szereplők nem tudják, vajon ugyanott vannak-e, ahol tegnap voltak, és tegnap voltak-e ott, illetve voltak-e valahol. Ha a fa kihajt, kérdésessé válik, hogy ugyanaz a fa-e, ha a cipő ott van, ahol tegnap hagyták, kérdés, hogy ugyanaz a cipő-e. Kétessé válik egymás megértésének lehetősége is, beszélgetnek, de nincs semmi bizonyosság, hogy ugyanaz a szó, mondat a másik számára is ugyanazt jelenti. Az örök mozdulatlanság azonosul az abszolút változással, az azonosság a nem azonossággal. Az író a valóság és az emberi tudat alapvető kategóriáit minduntalan ellentétpárokra bontja, és így tudatunkat folytonos ide-oda váltásra, vibrálásra készteti az ellentétes pólusok között, a mozgás és mozdulatlanság, a tér és idő meghatározottsága és meg nem határozottsága, a személyek és tárgyak azonossága és nem azonossága, a jelentés és a jelentés hiánya, a mindennapi, a közönséges és a lényeges, az emberi kapcsolat és a kapcsolat hiánya között.

Beckett a magatartások, a különbségek és hasonlóságok játékával a létnek az abszurditását jeleníti meg. Műve hatásának egyik titka éppen a bizonytalanságba burkolt sokrétűség, az együgyűség álarcában megjelenő bonyolultság.

Vladimir és Estragon az emberi lét bizonytalanságát szimbolizáló, jelentés nélküli helyzetben találja magát, de nem képes lemondani a jelentésről, értékeket keres, a lét alatti lét mélységeiben vegetálva is meg akar érteni valamit a világból. Csináljunk valamit, amíg lehet, biztatják egymást, de hiába, mert nincs mit tenni. A darab elején Estragon azon igyekszik, hogy cipőjét levegye, de nem megy. Hiába minden igyekezet, kudarcba fullad minden mozdulat. Ám a megfejthetetlen és megváltoztathatatlan, az idegen és ellenséges világban sem szűnt meg az élet ösztöne, az ember biológiai élni akarása ennek is jelképe a levelet hajtó fa -, az ember kétségbeesetten kapaszkodik egy illúzióba, várja Godot-t, és ez a várakozás a reménytelenségben is kiirthatatlan reménység.

Beckett klasszikusan tiszta formában tudja kifejezni az elidegenedés, a magány, a reménytelenség élményét. Műveiben felmutatja a részvétet és szeretetet érdemlő embert, de iróniájával rögtön kérdésessé teszi, vajon érdemes-e szánalmunkra.

Az író kompromisszum nélkül néz szembe az ember kétségbeejtő és kilátástalan helyzetével, anélkül, hogy valami olcsó vigaszba kapaszkodna. Írásai azt bizonyítják, hogy talán mégsem olyan értelmetlen és reménytelen az ember léte, amíg bajait ilyen szellemi fölénnyel tudja megfogalmazni.