Hirdetés

Samuel Barclay Beckett – Godot-ra várva

19 perc olvasás
Samuel Barclay Beckett – Godot-ra várva

Godot alakját többféleképpen értelmezhetjük. A legvalószerűbb értelmezés szerint az emberiség Isten-képzetét testesíti meg. (Angolul God Istent jelent, az -ot végződés pedig francia kicsinyítő képző.) De lehet bárki és bármi, ami után az ember hiába áhítozik, amire vár, ami erőt ad ahhoz, hogy tovább éljen.

Hirdetés

A színpadkép sem konkrét helyre, tájra utal, ezért válik azonnal többjelentésűvé, az egész világ metaforájává. Egy holttá dermedt, üres tájon vagyunk, ahol a természet egyetlen jele a kiszáradt fa, melyben önkéntelen asszociációink útján esetleg az elveszett éden fáját ismerhetjük fel, mely valaha a tudás gyümölcsét kínálta az ember számára. A természeti szépet azonban semmiképp nem juttatja eszünkbe, a természettől az ember végképp elidegenedett. A második részben a fa levelet hajt, mintegy jelezve a vegetáció folytonosságát és szükségszerűségét: a természet az embertől függetlenül létezik és él tovább. Idegenné váltak az ember előállította tárgyak is: Estragon lábára nem megy fel a cipő, Vladimir fejére nem illik a kalap.

A dráma szereplői absztrakciók, és egy-egy sajátos párt alkotnak. A párok nem ellentétes, hanem kiegészítő viszonyban vannak egymással, a lehetséges emberi kapcsolatokat képviselik: az emberi kötődést és a hatalmi viszonyt, az egymás mellé- és az alá- és fölérendeltséget.

A párok egyedei egymásra vannak utalva, és egy kicsit egymásból is vannak teremtve. Vladimir és Estragon sok olyan szöveget mond, mely arra vonatkozik, hogy egymás nélkül nem lehetnek. Ha nincsenek együtt, érezhetően félemberek és félnek – Estragont mindig megverik. Minden igyekezetük arra irányul, hogy el ne szakadjanak egymástól, mert akkor teljesen magukra maradnak a kegyetlen díszletek között. Pozzo és Lucky, az úr és a szolga egymást feltételezik, elválaszthatatlanul egymáshoz vannak kötözve, mint test és lélek.

A párosítás alapja az ember belső világának felosztása. Vladimir a személyiség tudatos, Estragon pedig a tudattalan része, Pozzo lehet a test, Lucky a lélek.

Hirdetés

A négy figura ugyanakkor – a középkori moralitások alakjaihoz hasonlóan – alapvető emberi magatartásokat is képvisel. Estragon a testi, Vladimir a lelki életet élő ember. Vladimir az intellektuális, a gondolkodó, az absztrakcióra is hajlamos, az eszére is hallgató típus, Estragon földhözragadtabb, ösztönei irányítják. Vladimir: a kifejező ember (dire: mondani, beszélni), Estragon: a cselekvő (go: menni, történni, valamivé válni).

Jellemük különbségét érzékeltetik a személyükhöz kapcsolódó kellékek: Vladimir legfőbb tartozéka a kalap, Estragoné a cipő. A két csavargó lehet a Krisztussal keresztre feszített két lator is.

Pozzo és Lucky az örök hóhér-áldozat pár. Kapcsolatukban az úr és a szolga viszonylatában a hangsúly nem azon van, hogy melyik az elnyomó és melyik az elnyomott – hiszen ez, mint a dráma szövegében is elhangzik, fordítva is lehetne -, hanem a kötélen, amely összekapcsolja őket, a kényszeren, mely a létezés értelmetlenségében összebéklyózza a kínzót a meggyötörttel.ők alacsonyabb rendű lények, mint Vladimir és Estragon, akik legalább valami megoldásra várnak. Pozzo és Lucky beéri azzal, hogy kiélje önmaga lehetőségét, az úr, illetve a szolga létet.

Vladimir és Estragon a megválthatatlan emberi fajt képviseli a műben. „Ebben a pillanatban ezen a helyen az emberiség mi vagyunk” – mondja Vladimir. De ez a megállapítás a másik párra is érvényes. Mikor az elesett Pozzo az Ábel és Káin névre is hallgat, Estragon megjegyzi: „Ebben az egész emberiség benne van.”

Beckett állandó témája a bűnös ember szenvedése, a megváltás keresése. Hősei valami, csupán sejthető bűn súlyát hordják magukban. A legfőbb bűn talán a közöny, melynek büntetése az életfogytiglanig tartó vegetáció. A közönnyel szemben a birtoklási vágy áll, mások kisajátítása – Pozzo Luckyt birtokolja -, amely ugyancsak bűnös. Vladimirt is izgatja a megváltás kérdése. A darab elején azt magyarázza Estragonnak, hogy a négy evangélista közül csak egy tud arról, hogy a Krisztussal keresztre feszített két lator közül az egyik üdvözült, megmenekült. Nem nagy a megváltás valószínűsége, de azért van valami remény.

Hirdetés

A csavargókat erősen foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata is. Készek rá, hogy fölakasszák magukat, de egyszer nincs kötelük, másszor pedig a kötél elszakad. A darabban nem halhatnak meg, hiszen az emberiséget képviselik.

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!