Petőfi Sándor forradalmi költészete

Az 1847-ben megjelent Összes költemények című kötetének lett mottója a „Szabadság, szerelem!”,mely azon kívül, hogy megjelöli ekkori költészetének két legfontosabb témakörét, a költő igen jellemző értékrendjét is megszabja: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság. Petőfinél összefonódik egymással és elválaszthatatlan egymástól az egyén, a nemzet és az emberiség sorsa. Úgy érzi, az ő feladata a nép vezetése, hogy felszabaduljanak az elnyomás alól. A népvezér, a messiásszerep felvállalását tekinti ars poeticájának, így fonódik össze költészetében a forradalmi költészet és a látomásköltészet.

1848 elejére nagyon megváltozik a jövőképe, itt még biztos egy jobb kor eljövetelében, míg 1849 júliusában reményvesztetten ír a magára maradt magyar nemzet szomorú jövőjéről. Látomásversei közül legjelentősebb a nagy romantikus szimbolista víziókkal vetekedő Egy gondolat bánt engemet… Ezzel a zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendőt. Az elviselhetetlen gondolat a lassú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti. A cselekvő akarat két izgatott felkiáltásában utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön ezután két metafora (fa, kőszirt) fejezi ki a költő óhaját. Az előbbi képek után jelenik meg a cselekvő halál gondolata egy nagyszabású látomásban. Ez a látomás-szakasz egyetlen hatalmas versmondat. Látási és hallási képzetek ismétlődése erősíti a nagy ütközet izgatott elképzelését: a lelkesedés piros színe az arcokon és a zászlókon s az elharsogott igének a földkerekségen kelettől nyugatig végighömpölygő mennydörgése. A feltételes mellékmondatokban tárul fel a már más versekből ismert vízió: minden rabszolganép a „világszabadság” szent jelszavát harsogva megütközik a zsarnoksággal. A „Világszabadság!” önálló verssorba történő kiemelése erőteljes hangsúlyt ad az utolsó harc nagyszerű célkitűzésének. A költő erkölcsi elszántsága, a föllelkesült akarat ebben az utolsó ütközetben tudja csak elképzelni a megnyugtató halált, az önfeláldozás, az életáldozat misztériumát. Elesni ebben a nagy csatában már nem passzív megsemmisülés, mert maga a hősi halál ténye is szolgálat. A vers lecsendesedik, történése lelassul, s megrendült ünnepélyességgel engedi át magát a nagy temetési nap végső látomásának. A rapszódia a legfőbb gondolat, a szent világszabadság jelszavának végső zengésével fejeződik be. A versnek két kulcsszava van: a világszabadság és a halál – a világszabadságért folyó küzdelmen a költő a hősi harcot és a halált is vállalja. A vers 3 szakaszra bontható.

Az 1–12. sor témája a halál, a kétféle halál lehetőségét állítja szembe egymással. Az 1–8. sor a lassú, hétköznapi halálról szól (féreg rágta lassan pusztuló virág, üres szobában álló lassan elégő gyertyaszál), amelyet elutasít a költő. A 9-12. sor az előző statikus képekkel szemben álló halál vízióját vetíti elénk, dinamikus, gyors, erőszakos halálfajtákat mutat be (villám sújtotta fa, vihartól kicsavarta fa, mennydörgés ledöntötte szikla). Az igenlő felszólítások nyomatékosítják ilyen irányú vágyait („Legyek…”; „Legyek…”).

A 13–30. sor egyetlen hömpölygő feltételes összetett mondat, témája a világ népeinek ütközete a szabadságért, melyben a költő az életét adja. A szakasz első fele a feltételeket bontja ki, hogy mikor és hogyan szeretne ő meghalni. A hegyi táj helyett egy óriási síkság látomása jelenik meg; mely egy harcmező, ahol a világ minden szolganépe elfér: ezek indulnak felsorakozva a világszabadságot kivívni. A szakasz 2. felében fogalmazódik meg az a vágy, a vers ama alapgondolata, hogy ő is a csatamezőn szeretne lenni („ott…”; „ott…”), sőt életét szeretné áldozni ebben a csatában. Ez a vers érzelmi csúcspontja: itt teljesül be az életáldozat.

A 31–36. sor hangnemváltással folytatódik: a hangos csatazajt felváltja a halk, ünnepélyes, lassú gyászzene, a vörös színt a fekete, a verszene is megváltozik: a jambusokat spondeusok lassítják. A harcmezőn elesettek temetésének látomása zárja a verset. A rapszódiát a vers legfőbb gondolatával, a világszabadság jelszavával fejezi be. Ez a verszárlat, mely szerint az utókor kegyelettel ápolja az elesett hősök emlékeit, jellegzetesen petőfis, gondoljunk a Nemzeti dalra vagy a XIX. század költőire.