Hirdetés

Válaszd az SZTE-t, Magyarország legjobb egyetemét! (x)
Széles körű képzési kínálat, nemzetközi színvonalú oktatás, megannyi ösztöndíj és számos kikapcsolódási lehetőség várja a Szegedi Tudományegyetemre jelentkezőket.
Tovább a cikkhez

Petőfi Sándor forradalmi költészete

15 perc olvasás
Az apostol

Petőfi nem külső szemlélője, nem egyszerű költője volt a forradalomnak. A szabadság kivívásáért és a nép felemelkedéséért élt, és ezt nemcsak ars poeticájáról és egyéni sorsának elképzeléséről szóló műveivel, hanem tetteivel is alátámasztotta. Előtérbe helyezi a közéleti költőt, önzetlen harcra szólít fel a haza és a nép felemelkedéséért, és megátkoz mindenkit, aki nem ezért a célért tevékenykedik. Harcolni akar, nem akar tettek és eredmények nélkül meghalni, sokkal inkább harc közben, a csatatéren akar elesni. Petőfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai eszmeáramlatát. Költészetében felerősödik a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végső célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot egy utolsó, kegyetlen, véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s ezután „a menny fog a földre szállni”. Petőfi a közeli jövőtől várja a világot megtisztító vérözönt. Ez a derűlátás lobog benne a szabadszállási képviselőválasztás kudarcáig. Politikai ódák, harci dalok és egyéb aktuális versek széles skálája alkotja a forradalmi évek költői termését.

Hirdetés


Hirdetés

1846 után jut el Petőfi egy újfajta költő-ideál kialakításáig, egy új művészeti hitvallás hirdetéséig. Azonosul azzal a romantikus költő-apostol eszménnyel, mely Victor Hugótól elsősorban Eötvös József közvetítésével került át hozzánk. E hitvallás legjelesebb képviselője A XIX. század költői című verse 1847-ből. Ebben arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi a költő feladata. Petőfi a költőt nem egyszerű versíró embernek tartja, úgy véli, a költőnek küldetése van. A költő egyfajta jövőbe látó táltos, próféta, és a feladata, hogy a közösség élére álljon. E verse szerint a költő Isten küldötte, lángoszlop, mely valaha a zsidókat vezette az egyiptomi bujdosás során, a költészet pedig politikai tett. Biblikus párhuzammal Mózeshez hasonlóan a költők kötelessége a népet minden körülmények között elvezetni Kánaánba, az ígéret földjére – egy jobb jövő felé. Ezt az eszményt, ezt a szent és nagy küldetést állítja követelményként századának költői elé Petőfi. Ennek érdekében szenvedélyes indulattal érvel és bizonyít: tiltással figyelmeztet a feladat rendkívüliségére (1. vsz.), meghatározza az igazi népvezér-költők szerepét (2. vsz.), rendeltetését, és velük szembeállítva felháborodottan átkozza meg a gyáva és a hamis, hazug próféták magatartását (3-4. vsz.). Tiltással emeli ki a költői feladat rendkívüliségét („Ne fogjon senki könnyelműen…”): mert nem saját magukról kell dalolniuk (húr, lant, pengetés), és mert feladata roppant nagy és felelősségteljes. A hamis próféták művészete öncélú, magatartásuk: gyáva, rest, megalkuvó, mert nem ismerik fel a nép igazi érdekeit.

A látnok-költő ezután feltárja a jövendőt: költői képekkel írja körül az elérendő cél, a Kánaán legfőbb jellemzőit (5. vsz.). A vagyoni, a jogi és a kulturális egyenlőség utópisztikus elképzelése túlmutat már a közeli jövőn: a cél elérése nem kétséges, a prófécia beteljesülése bizonyos, csak az időpont bizonytalan. A költő itt már láttatja önmagát az elkövetkező időben, nem szól személyes részvételről, ez talán azt jelzi, hogy munkájának eredményét nem fogja megérni (6. vsz.).

Az utópikus és feltételes jövőkép látomása után megváltozik a hang a vers zárlatában: a költemény megnyugvással, a feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul, mert nem az eredmény, hanem a szándék minősíti az embert; a próféta szerepe nem a beteljesülés átélése, csupán ennek hirdetése. A vers egészét átható kérlelhetetlenség az utolsó versszakban szentimentalizmussá alakul: az Egy gondolat…-hoz hasonlóan egy temetési jelenetet vizionál a szerző, ahol az utókor lerója háláját a feladatát teljesített költő-vezérnek. Láthattuk, hogy a verset áthatják a biblikus motívumok, amelyek a politikai meggyőződést a vallásos hit magasába emelik, a látomást ars poeticává. Hátralevő néhány évében az itt felvázolt küldetéstudat hatja át Petőfi költészetét.

Lapozz a további részletekért

1 2 3


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!