Mikszáth Kálmán élete (1847-1910)

A parasztságot – különösen első két kötetében – abban a történetfejlődési pillanatban ábrázolja, amikor az első világ természetes, panteisztikus világába betör a második világ, a pénz hatalma, s erre a kihívásra a hősök különböző módon válaszolnak.

A XIX. század utolsó negyedének meghatározó epikai műfaja már nem elsősorban a nagyregény, hanem az egység hiányát, a dolgok viszonylagossá válását jobban tükröző novella. Mikszáth életművének művészileg legértékesebb vonulatát a kisepikai alkotások adják. Ily módon az írói törekvés párhuzamba állítható a világirodalom fő áramlatával.

A modern próza ízlésirányának változásával, az újfajta regénytechnikák megjelenésével Mikszáth művészetét az irodalomtörténészek visszautalták a megkésett magyar fejlődés címszó alá. Mikszáth újrafelfedezése az 1970-es évek elején induló fiatal magyar prózaírók részéről történik meg. Az idejétmúltnak tartott anekdotikusság, nyelvi és világképi intimitás rehabilitálta – kiegészülve természetesen a modern próza vívmányaival – az anekdotát. Esterházy Péter Termelési regény – kissregény című művének a főszöveget értelmező jegyzeteiben feltűnik Mikszáth alakja is, együtt sörözve az íróval. Temesi Ferenc Por című szótárregénye a múlt és jelen Szegedének anekdotákban fölvázolt históriája. Mészöly Miklós – másfajta írói és világképi attitűddel – filozofikus mélységűvé tágítja az anekdota lehetőségeit.

Első elbeszéléseiben még erőteljesen jelen van a pesti utca, a nagyvárosi nyomorúság. Kísérletezett az egzotikummal, a népies tónussal, a nyelvi drasztikummal. De már megjelentek a későbbi jellemző témák: a pusztuló nemesség, a „lengyelkedés”, a megyei adomák, az értékek viszonylagossága, az anekdotikus ábrázolás stb.).

A tót atyafiakban a népélet tragikus és artisztikus szemlélése sokkal inkább rokonítható a kései Arany balladaköltészetével, mint bárminemű regionalizmussal, folklorizmussal vagy szociális igazságkereséssel. A jó palócok kis történetek tudatos kompozíciója. Számos forrásból eredő és több helyszínhez köthető zsánertörténetek szerveződnek egységes ciklussá. Azt az írói meggyőződést sugallják, hogy a halál nem egyenlő a pusztu1ással, de azt is, hogy a sors független az emberi akarattól. A palóc történetek gyűjteménye a romantikus népiesség záró darabja.

Ezután fordult Mikszáth a számára legizgatóbb és legjobban ismert réteg, a nemesi középosztály felé, hogy ennek tragikus vagy humoros hanyatlástörténeteiben fogalmazza meg mindazt, amit a magyar történelemről és az ember lehetőségeiről írói tapasztalatként önmagában fölhalmozott. Ekkortól vált uralkodóvá az a hangnem és stiláris jelrendszer, amely a hagyományos magyar adomázó-társalgási és ironizált mesélő stílust, az élőszó utánzását tekinti az ábrázolás legfőbb meghatározójának.

Mikszáth Kálmán első idevágó kísérlete a Nemzetes uraimék 1882-83, ahol már megjelent a „különc” típusa mint az idő és az érték ellentmondását tükröző történelmi és társadalomlélektani szerep. A különc a jelenben élő múlt, akinek erényei és vétkei csak a melankólia és az irónia, az elégia és humor egyidejű jelenlétével szemlélhetők és ábrázolhatók méltányosan.

A Beszterce ostroma 1894 attól élesebb paradigma, hogy itt a társadalmi (kisvárosi és vármegyei) közeg olyan környezetként jelenik meg, amely egy bizonyos határig hajlamos elfogadni a rögeszmét (ha megfelelő presztízs és hatalom képviseli), s csak akkor fordul ellene, amikor az már alapvető érdekeit sérti.

Az utolsó századnegyed jókais és népszínműves-operettes ízléséhez is igazodva – folyamatosan írt történelmi tárgyú regényes műveket (A két koldusdiák 1885; A beszélő köntös 1889; Szelistyei asszonyok 1901; Akli Miklós 1903 stb.). A múltban egyrészt az idillt kereste, gyakran hangsúlyozva, hogy a történelem csak kulissza a meséhez és a meséléshez. Másrészt jellemző, hogy nem választott heroikus pillanatokat és helyzeteket a múltból: számára az „álló idő” és az ott termő abszurditások az izgalmasak. 1905-ben írta azt a művét, melyben a romantika eszköztárából vett elemek (titkok, kincskeresés, homályos származás, legendák, fétis, fenyegetett idill stb.) a legharmonikusabban elegyednek azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket a felvidéki kisvárosi létmódról felhalmozott: a Szent Péter esernyője világszerte népszerű volt.