Mikszáth Kálmán élete (1847-1910)

Publicisztikájában Mikszáth a századvégi parlamentarizmus legkiemelkedőbb krónikása. Parlamenti tudósításaival utánozhatatlan műformát alakított ki. A polgári erkölcs, plebejus érzület, a demokrata és liberális alapeszmék határozták meg szemléletmódját. Az Új Zrínyiász 1898 zsurnaliszta teljességét adja Mikszáth korkritikájának: itt a fantasztikum mint epikus fikció lehetővé teszi azt, hogy mellőzze a lélektani hitelesítést és árnyalást, valamint a Don Quijote-izmussal együtt járó elégikusságot – ezáltal az idősíkok szembesítése kíméletlenné válik. Mikszáthot foglalkoztatta a valóság és a mesélés viszonya, az igazság és a szépség együttállása vagy ellentéte és a nyelv magyarossága (mint a nemzeti észjárás tükrözője). Kedvvel állította szembe a „fotográfus-féle rideg igazságot” a művész igazságával. Jókai-életrajza 1906 is elsősorban az íróegyéniség összetevőit elemzi, és az írás titkait kutatja.

Legjellemzőbb művei, a nemesi középosztály értékvesztését és lecsúszását bemutató regények, egyszerre állnak az adomázó mesélés és a kíméletlen létkritika jegyében. Három legfontosabb idevonható nagyobb munkája: a Gavallérok 1897, a Kozsibrovszky üzletet köt 1905 és a Noszty fiú esete Tóth Marival 1906-07. Mindhárom mű témája a házasság -a szegény , de presztízsértékekkel még rendelkező dzsentri „reparációjának” legkézenfekvőbb módja. Mikszáth az utóbbiban vall a legkeserűbben a kor szerepkényszereiről, presztízs és korszerűség, tradíció és morál ellentétéről, a humánum kiszolgáltatottságáról, arról, hogy egyetlen olyan társadalmi réteg sem létezik, amely távlatot és viselkedési mintát kínálhatna.

Utolsó korszakának, a századelő tragizálódó világképéhez és szecessziós ízléséhez is kapcsolható alkotói szakaszának nyitányát olyan regények jelzik, mint a Különös házasság 1900 és a Sipsirica 1902. Mikszáthban mindig volt hajlam a valóság kegyetlen és morbid elemei iránt, de ezeket korábban legfeljebb stiláris ellenpontokként hagyta érvényesülni. Kései írásai viszont egy olyan tragikus világképet körvonalaznak, amelyben egyszerre vannak jelen a hagyományos 19. századi magyar végzettudat és a modern polgári katasztrofizmus elemei.

Utolsó nagy műve, A fekete város 1910 olyan örökös csapdahelyzetként ábrázolja a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság legalább annyira természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása.

Kései novellái – jóllehet zömük falusi közegben játszódik – a polgári civilizáció egyetemes válságáról beszélnek, a lét permanens fenyegetettségéről, az ártatlanság és a szépség kiszolgáltatottságáról (Méretlen hús Tóthéknál, Maguktól támadt mesék, Piros harangok).