Lev Tolsztoj: Bál után (1903)

Amit már a novella első olvasásakor is megérzünk, az a két rész, a bál leírásának és a kora reggeli eseményeknek igen erős, szinte durva ellentéte. E hatás kifejlődéséhez tulajdonképpen elég lenne a kétféle eseménysor puszta egymásutánisága is. Tolsztoj azonban nemcsak két ellentétes tartalmú és hangulatú eseményt, nem csupán az elsőinek valamiféle csattanóját írja meg a második eseménysorban, hanem az első, a báli éjszaka fonákját, a fényből és jólétből kizárt árnyakat, mindannak az árát, feltételét, alapját, ami a ragyogást, a szerelmet, ami az egész fizikai-pszichikai jó érzést az emberek egy szűk csoportja számára lehetővé teszi. Az ember, akiben az igazságnak e kettőssége összecsap: Iván Vasziljevics. Elbeszélése nyomán azt látjuk mi is, amit ő látott, ami számára fontos volt. És itt következik a magasrendű művészet: Tolsztoj a látszólag össze nem függő érzéki hatások, az idegennek látszó színtér, a lejátszódó események belső hasonlóságának és különbségének egyszerre való ábrázolásával önmagához méltó művészetet állít elénk.

Tolsztoj a táncot és hangulatot kísérő zenéről közvetlenül keveset szól. Ennek ellenére az egész éjszaka hangulatába nagyon beletartozik, halljuk ezt a zenét, de már beleoldódva az általános jó érzésbe, ritmusba, táncba. Reggel Iván Vasziljevics sétára indul, és ezt érzékeli: „Amikor kiértem a mezőre, túlsó végén, a korzó felé, valami nagyot, feketét láttam meg, flóta és dobszó ütötte meg a fülemet. A lelkem egész idő alatt dalolt, néha a mazurka motívuma is felcsendült benne – de ez másfajta, durva, bántó muzsika volt.” – Közelebb érve a katonák sorfalához ismét azt mondja: „Mögöttük a fuvolás meg a dobos, szüntelenül ugyanazt a fülsértő, sivító dallamot ismételték.” – S amikor a rettenetes látványtól űzve siet hazafelé, „egész úton hallani véltem a dobpergést, a flóta sivítását, a tatár könyörgését…”

Tolsztoj a keringő, a mazurka kellemes dallamának ellentétével, a flóta és a dob metsző és darabos hanghatásával építi fel az új szituáció egyik igen fontos elemét. Ez azonban csak egy ellenpont a sok közül. Maga a bálterem mint az ottani események tere – és a gyakorlótér a vesszőzés cselekményével rendkívül analóg térformák. Ott is és itt is sok ember, emberek csoportja tevékenykedik; ott is és itt is van bizonyos rend az emberek elhelyezkedésében- ott a tánc követelte félkör vagy kör, belül a keringő, suhanó párokkal,, a szélen a szemlélődök, az idősebbek, a szülők. A gyakorlótéren a katonák sorfala, kö-zöttük a fenyített katona tántorog végig, mellettük a dobos és a flótás „zenekara”.

Az ellentétességükben is hasonló motívumok egyik legművészibb összerímelése a Varepykával való egyik párbeszéd, majd annak a jelenetnek kapcsán figyelhető meg, amikor az ezredes új vesszőket hozat. Idézzük a párbeszédet:

„- Tehát szupé után az első négyes az enyém? – kérdeztem, miközben visszavezettem helyére.

– Ha nem visznek haza – válaszolta mosolyogva.

– Nem engedem – mondtam én.

– Adja ide a legyezőmet.

– Sajnálom visszaadni – feleltem, és átnyújtottam neki olcsó, kis fehér legyezőjét.

– Tessék, hogy ne sajnálja – szólt Varenyka, kitépett egy tollat a legyezőjéből, és odaadta nekem.”

Itt a gyöngéd gesztuson, a szerelmi fétistárgy: a toll átadásán van a hangsúly. De a toll formája, tulajdonságai: fehér, könnyű, hosszú alakú, s mert Varenyka adja Iván Vasziljevicsnek: ez a gesztus azonnal emlékezetünkbe jut, amikor Varenyka apja a számtalan ütéstől már széthasadozó vesszők helyett frisset hozat.

„- Hozzanak friss vesszőket!” – kiált, s az apa tettének különbözősége nem lehet olyan nagy, hogy ne juttassa eszünkbe az éjszakai tollajándékozást, s ne rombolja szét az akkor született illúziót.

A hang- és térhatások kontrasztjánál is döbbenetesebb Varenyka apjának kettős szereplése, e szereplés kísértetiesen hasonló mozzanatai a novellában. Tolsztoj már-már ismétel néha a leírásban, ez az „ismétlés” azonban az ismételt leleplezése, lemeztelenítése. A bálteremben így jellemzi az ezredest: „Varenyka apja magas, délceg, feltűnően piros arcú öreg úr volt… Szemét, száját, ugyanaz a ragyogó mosoly sugározta be, mint lányáét. Gyönyörű termete volt, széles válla, hosszú, karcsú lába.”