Lev Tolsztoj: Bál után (1903)

Ami az egyes táncok, a szünetek között és alatt történik, tulajdonképpen semmiség. Iván Vasziljevics és Varenka a szerelem rózsaszínű és szelíd villamosságú felhőjében forogja, ringja, lejti végig az egyes táncszámokat. A két fiatal bálozása minden „földi” gond fölötti szárnyalás, amelybe csak a labilis egyensúlyú szerelmes lélek pillanatonként keletkező és gyógyuló sebei – idegen táncos megjelenése, egy találós kérdés eltévesztése – hoznak szerelmet ébresztő és édesítő változatosságot. Tolsztoj művészi érzéke tudja, hogy a fantázia fáradékony, ezért Iván Vasziljevics elbeszélésének már-már plátói hangulatába nyersen csattantja bele az egyik hallgató „tiszteletlen” megjegyzését. Iván Vasziljevics: „Amikor valcerrel vegyítettük a mazurka figuráit, sokáig keringőztem vele, s ő pihegve, mosolyogva így szólt: »Encpre…« És én tovább, tovább forogtam vele, amíg már nem is éreztem a testemet…

– Hogyne érezte volna! Úgy gondolom, nagyon is érezte, amikor átfogta a derekát, nemcsak a saját testét, hanem az övét is, Varenykáét – jegyezte meg az egyik jelenlévő.

Iván Vasziljevics hirtelen elpirult, és dühösen, majdnem kiabálva válaszolt:

– Ilyen a mai fiatalság! Nem látnak mást, csak a testet. A mi időnkben másképp volt. Minél szerelmesebb voltam, annál testetlenebbé vált számomra szerelmem tárgya. Maguk fiatalok, a lábat nézik, a bokát, mit tudom én, mit, maguk levetkőztetik a nőt, akibe szerelmesek; az én számomra pedig, ahogy Alphonse Karr mondja… be nagyszerű író volt… szerelmesem mindig talpig bronzba volt öltözve. Mi nem vetkőztettünk, hanem ellenkezőleg, igyekeztünk eltakarni a mezítelenségét, mint Noé jó fia. De maguk, ezt már nem értik…

– Ne törődjék vele. Folytassa! – kérte egyikünk.”

A báli éjszaka vége felé lép a terembe Varenyka apja, Pjotr Vlagyiszlavics ezredes. Varenyka, az estély és a bálozok legbájosabb jelensége és „a magas, délceg, feltűnően piros arcú öreg úr” azzal az írói megjegyzéssel együtt, hogy „típusa volt a régi Miklós-korabeli öreg katonatisztnek” – egy kissé kontrasztja annak a hangulatnak, amelyet Iván Vasziljevics kapcsolatát eddig annyira csak önmagukban, annyira szerelmük zárt atmoszférájában ábrázolta, hogy az egyenruhás ezredes enyhén zavaró érzéseket kelt az olvasóban:

Ez az érzés azonnal megszűnik, amikor az apa – engedve a marsallné kérésének-táncra kéri leányát. Mindenki megérti, hogy a jelen és a múlt, a fiatalság és a hanyatló életkor, a leány és az apa közötti gyengéd kapcsolat vizsgázik, nyilvánul meg a táncban. Egy kapcsolat, amelynek láncszemei a felnövő lány és a valamikor életet adó apa között csak annál mélyebben és szorosabban húzódnak meg, mennél nagyobb az eltérés kettejük tánca, testük ritmikus és darabos mozgása, a könnyedség és a rejtetten szuszogó erőfeszítés között. A leány visszafogottan, alkalmazkodva az apa mozdulataihoz, tompítva annak darabosságát, de olykor lendületet és fényt kölcsönözve annak: tiszte-lettel és ildomosán táncol. Iván Vasziljevics annyi rajongó érzés után és a búcsútáncra várva, az apa és leánya kettősében újra csak az utóbbi szépségét veszi észre – a kontraszthatások miatt még erősebben, mint eddig. A leány tánca az apával a báli éjszaka végén, a szeretette] és gyönyörködve figyelő vendégek gyűrűjében, egy kissé mindannak az összefoglalása, amit a leány Iván Vasziljevics számára jelent. S van benne valami családias szelídség, előképe vagy előérzése a még csak sejtett családi boldogságnak.

E sorok olvasója természetesen jól ismeri az elbeszélés befejező részét is. Iván Vasziljevics a bál után hazamegy, a boldogságtól már nem tud aludni, reggeli sétára indul. A város széle felé tart, ahol Varenykáék laknak. Egy széles mezőn kettős katonai sorfal feketedik, flóta- és dobszó csap fülébe. A báli emlékektől elandalodott ifjú tanúja lesz egy szökött katona megvesszőzésének. A véres büntetést Varenyka apja hajtatja végre. Iván Vasziljevics a látottaktól émelyegve, a legbensőig megrendülve tér haza. Ettől a hajnaltól kezdve nem tud többé boldog lenni Varenyka mellett, kapcsolatuk megszakad, s a tervezett katonai életpályát is elkerüli.

Nem azért rövidítettük le az elbeszélésnek ezt a részét, mintha kevésbé adna alkalmat az ábrázolás méltatására. Tolsztoj a februári, szürkén olvadó reggelt, a gyakorlótéren felsorakozó katonákat, az elgyötört, puskájához kötözött katonát, a vesszőzés brutalitását, Varenyka apjának szerepét minden lényeges mozzanatában rendkívüli erővel ábrázolja. Úgy gondoljuk, a leírás realizmusát, leleplező és határozott részvétét a meggyalázott katona mellett nem kell bizonygatni. Arra a zseniális szerkesztőművészetre mutatunk rá inkább, amelyet Tolsztoj e novellában alkalmazott: az ellentétes szituációk egyes mozzanatainak azonosságát, arra, hogyan vált szuggesztív ábrázolása hasonló motívumok különböző előjelű felhasználásával.