Illyés Gyula életútja (1902-1983)
Illyés Gyula háromszoros Kossuth-díjas magyar költő, író, dráma,- regényíró, esszéista, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.
A Tolna megyei Felsőrácegrespusztán született 1902. november 2-án. Ősei uradalmi juhászok és mesteremberek voltak, apja Illés János uradalmi gépész. Az elemi iskola négy osztályát Rácegrespusztán felekezeti népiskolában végezte. A gimnáziumi évek első osztályát Dombóváron, majd az első világháború kitörése után a második és harmadik osztályt Bonyhádon teljesítette. 1916-ban, miután szülei elváltak, Illyés Gyula édesanyjával Budapestre költözött. A gimnáziumi negyedik osztályt a Munkácsy Mihály utcai gimnáziumban végezte el, ezt követően 1917-től 1921-ig az Izabella utcai kereskedelmi iskola diákja volt.
Az érettségi után, 1921 őszétől a budapesti bölcsészkar magyar-francia szakos hallgatója volt.
Már 1918-1919-ben kapcsolatba került a baloldali diák- és ifjúmunkás mozgalmakkal. Az illegális baloldali tevékenysége miatt várható letartóztatástól tartva 1921 végén elhagyta Magyarországot és Párizsba emigrált.
Alkalmi állások után egy könyvkötő műhely munkatársa lett, mindeközben a Sorbonne-on hallgatott filozófiát, pszichológiát, irodalomtörténetet és francia nyelvészetet. Részt vett az emigráns magyarok szakszervezetének és különféle munkásmozgalmi művelődési körök munkájában. Megismerkedett a francia avantgárd vezető művészeivel, amelynek hatására bekapcsolódott a francia és magyar avantgárd csoportok munkájába is.
1926-ban amnesztiát kapott és hazatért Magyarországra. 1927 és 1936 között a Phoenix Biztosító Társaság hivatalnoka volt. Kassák Lajos Dokumentum című folyóiratának egyik főmunkatársa volt, majd 1828-1829-ben a Munka című avantgárd folyóirat munkatársaként dolgozott.
Avantgárd stílusú verseit először a Munka című lap közölte. A nyugatosok közül Füst Milán figyelt fel a fiatal Illyésre és verseire, akinek a támogatásával 1927. november 16-án jelent meg első, kritikai írása a Nyugatban, Georges Duhamel oroszországi útirajzának ismertetése. 1928-ban a Nyugat adta ki első verseskötetét is, amely Nehéz föld címmel jelent meg. A következő másfél évtizedben már rendszeresen a Nyugat közölte írásait, a folyóirat munkatársának számított. Tóth Árpáddal, Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel együtt alkották a Nyugat második nemzedékét.
Az 1930-as évektől az irodalmi közélet kiemelkedő szereplője. Négyszer kapott Baumgarten-díjat 1931 és 1936 között. 1933-tól a népi írók mozgalmának egyik vezető személyisége. 1934-ben részt vett a moszkvai írókongresszuson.
1937-ben egyik alapítója volt a Márciusi Frontnak. Ettől az évtől a Nyugat társszerkesztője lett Babits Mihállyal együtt, majd 1941 és 1944 között a Nyugat megszűnte után a Magyar Csillag, majd 1946-tól 1949-ig a Válasz szerkesztője.
A második világháború után, 1945 tavaszától a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője lett. Először nemzetgyűlési, majd országgyűlési képviselő, majd 1948-ban lemondott és visszavonult a közélettől. 1946 nyarán megszervezte a Magyar Népi Művelődési Intézetet. 1946 és 1948 között a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A német megszállás után bujkálni kényszerült.
1956 októberének legnagyobb hatású irodalmi eseménye az Egy mondat a zsarnokságról című művének megjelenése. Legszemléletesebb, balladaszerű alkotásai – Hősökről beszélek, Három öreg, Dózsa beszéde – a magyar történelem egy-egy pillanatát idézik.
A Kádár-korszak első éveiben visszavonultan élt, a hatalom ellenségesen, gyanakodva kezelte, majd a hatvanas években fokozatosan enyhült ez az állapot. Az 1960-as évek második felétől nemzedékének egyik legtekintélyesebb alakjává vált, 1961-től rendszeresen jelentek meg alkotásai, 1969-ben útjára indult életmű-sorozata, amelynek egészen 1986-ig 22 kötete jelent meg.
Ebben az időszakban gyakran látogatott külföldre is. 1962 márciusában Firenzében az Európai Íróközösség konferenciáján vett részt, mint a magyar delegáció tagja. 1963-ban három hónapos európai körutat tett: járt Írországban, Svédországban, Franciaországban, és Csehszlovákiában, valamint az Amerikai Egyesült Államokba is ellátogatott.
1965-ben és 1966-bana Columbia Egyetem nyelvészprofesszora, Lotz János irodalmi Nobel-díjra terjesztette fel.
Három alkalommal kapott Kossuth-díjat: 1948-ban, 1953-ban, majd 1970-ben.
További díjak, elismerések:
1950 – József Attila-díj
1966 – Le Grand Prix International de Poésie (Belgium)
1966 – a Knokkei Irodalmi Biennálé Nagydíja
1969 – Tanácsköztársasági Emlékérem
1970 – Herder-díj (Ausztria)
1971 – Commandeur de l’Ordre des Arts et des Lettres (Franciaország)
1971 – Batsányi-díj
1972 – A Munka Vörös Zászló Érdemrendje
1977 – A Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendje
1978 – Prix des Amitiés Françaises (Franciaország)
1981 – Mondello-díj (Olaszország)
1982 – Pro Urbe Pécs
1982 – A Magyar Népköztársaság Rubinokkal Ékesített Zászlórendje
1973-ban megtámadta szervezetét a rák, 1983 februárjában romlásnak indult egészségi állapota, majd hosszú betegség után 1983. április 15-én hunyt el Budapesten.
