Gottfried Benn (1886-1956)

A dán asszony

Benn 1922-ben ismeri meg Ellen Overgaard asszonyt, a dán énekesnőt. Kapcsolatuk 1927-ig tartott. A hozzá írt versek közül kettőt A dán asszony címmel foglalt egybe a Hasadás c. kötetben (1925). A két költemény (1924) messze túlmutat a személyes kapcsolaton, a szerelmi élmény inkább csak kiindulási pont a vers egyetemes jelentésének megfogalmazásához. A költemény a lírai én emlékező monológja egy másik személyről, egy másik személyhez.

Az első strófa azt érzékelteti, hogy milyen szellemi világerők hozták a világra a megszólítottat. A kezdő sorokban a három, szokatlan asszociációkat keltő főnév három világot idéz fel (az alvilágot, a klasszikus régiséget és a modern világot), és három időre vonatkozik (a mítosz hajnalára, a történelmi időre és a jelenre), így időtlenséget is sugall. A kérdés nyitva marad, hogy ezen tényezők közül melyik volt a döntő a dán asszony születésében, akiben a költő nemcsak az európai Észak egyik individuális jelenségét látja, hanem a még meg nem hasonlott, harmonikus embert is. Származásának legfőbb tényezőire azonban határozottan utalnak a langyos berek, a Thalassa, a messzi dél kifejezések, melyek egy édeni, harmonikus tájat idéznek meg.

Az ártatlanság és a világgal való harmónia víziója folytatódik a 2. és 3. vsz.-ban. Az egymás mellé állított képek (tengerre hajló idő, mítosz fátyola, kékség, ajakra tapadó kagyló, arany-ék) valami nagy szépség kifejezői. A strófa képei Vénusz születését is felidézik, ahogy azt Botticelli megfestette: a dán asszony töretlenül lép elő egy mítikus világ egységéből. Aki ennyire azonos a léttel, az bizalmas viszonyban áll a sorssal; ezt az arab Kiszmét, a homéroszi megjelölés („az istenek térde fog”) és a sztoikus Heimarméne fejezi ki. A megjelenített nőalak lényegéhez tartozik a sors önkéntes, sztoikus vállalása.

A 3. vsz. kezdő sorai a dán asszonyt a természettel (tulipánfa) állítja szembe. A „ha állasz” kifejezés felidézi az első tudatos reakciót a természettel szemben, az ember első lépését az individuális létbe, aminek következtében a természet „nem tisztán” és némán jelenik meg. Ez a kilépés a természettel való egységből vigasztalan magányhoz vezet. Ám a megszólított meg tudott maradni az önkívület, az ártatlanság világában. Erre utal a „széthorgadol” ige és a „szétporló” igenév, mely a vizet, az őselemet is felidézi. A tiszta létben a „Lélek fölissza magát’; a tárgy és az alany azonos. Ez az azonosság a késői ember, a skizofrén számára már nem adott: „Lehajtja homlokát”.

Az utolsó három strófa a történelmi és szellemi világ értelmezését adja. A 4. vsz. első sorai a történések örök körforgását idézik, minden áramlik cél és értelem nélkül, valami, jutalom” illuzórikus reményében. Benn itt Hölderlin Empedoklészének szavaival szól az álomtalan isten csöndjéről. A késő kor embere nem képes érteni az isten hallgatását, a megváltás, az istenihez való visszatérés reménye nélkül él. A mitológia és a történelem nagy vállalkozásai – Krisztusé, Prométheuszé, a filozófusoké – végül is hiábavalónak bizonyultak, nem hozták el a „remélt jutalmat”.

A képek sokféle vonatkozást sugallnak. A gyapjú az Isten bárányára, az ártatlanul feláldozott bárányra is utalhat, de felidézi azt az aranygyapjút is, melynek elrablásával Jason, az argonauták vezére meg akarta szabadítani népét az átoktól. Fontos mozzanat, hogy Krisztus és Prométheusz a kínok közt is tud valakihez szólni. Krisztus, a mitológia hősei, a filozófusok ha nem hoztak is megváltást, magatartásukban mégis volt valami tragikus nagyság, ami a késő kor emberéből hiányzik: ő már csak célszerű oksági-mechanisztikus tevékenységre képes. Ezt jelzi a „biológia meg a tenisz”: az evolúciós biológiai elméletek gyártása és a testkultusz triviális megnyilvánulása, a labda értelmetlen ide-oda ütögetése.

Az utolsó strófában a késői én összegző pillantása előtt szétesnek a világok, a mitologikus és a keresztény, a filozófusok és a szépség világa. A virágzás képe mindazt jelenti, ami az életet széppé, harmonikussá tehetné, ami napfényt és nyarat hordoz, hogy aztán az elmúlásba fulljon. A vsz. igéi (hull, fúl) összekötik a virágzás képét az „elsodrott”-tal, akit alázat és félelem tölt el a mulandóság tudásától, aki felmutatja a szépség és az egység ideálját, és aki ezért „rózsalejtőt” kap. Vigasztalan ez a modern én, mert magányos, senkit sem hívhat tanúnak, és a végső kérdésekre nem talál feleletet.