Gottfried Benn (1886-1956)

Az „örök Tér”; egy végtelen nagy lény, Isten homályba burkolózik, és olyan távol van, hogy megszakadt vele az összeköttetés. A késő kor embere a kapcsolatot nem képes helyreállítani, ezzel Istent is magányba, hallgatásba szorítja. A 3. és a 6. vsz. utolsó két sorának párhuzama az Isten és az ember közötti függőségi viszonyt világítja meg.

A II. rész ott folytatja a dán asszony csodálatát, ahol az I. rész 3. strófájában abbahagyta (virágzó fa, egekre nyiló virág, valamint a kert, terasz, virágház kisugárzási köre). Itt azonban ő is részese az elmúlás nagy ritmusának, ő is mulandó („Semmiség Izoldája, / te is, mulandóság”). Ez minden embernek, minden ritka szépnek, jelenségnek és a tengerparti tájnak is a sorsa (3. vsz.). Minden mítosszá és mondává lesz, minden feloldódik az idő kifejezéstelen arcában.

A belső visszavonulás évei

Benn „belső emigráció”-jában (1935-1948) alakul ki az a meggyőződése, hogy a műalkotás zárt térben keletkezik, hogy a művészet „statikus”. A belső visszavonulás, a személyes izoláció az alkotás feltétele, de – a megalkotott mű révén – az emberi érintkezés feltétele is. A költő az általános nagy értelmetlenségben – benső erkölcsi parancsot követve – bátran helytáll, magányosan, „kilátás nélküli” őrhelyen, hogy az „örök” üresség előtt legalább kifeszíthesse hálóját a „végtelen”-nek. Benn stílusát két egymásnak feszülő erő határozza meg: a gondolaté és az érzésé. Analizálás és pátosz. Tudatos, artisztikus megkomponáltság és valami lázálomszerű, mámoros transzállapot eksztázisa. Lírájának szerves része a vágy az ideál, a tökéletesség, a szépség, a boldogság és tartósság után. Ez az elégikus alaphang átvonul versein: egy transzcendens, egységet teremtő világérzés veszteségét énekli. Az olvasó is egy nagy emlékezés bűvkörébe kerül.

Éj habja

Gyakran a várakozás hosszú ideje múlik el, míg a költemény a tökéletesség lehetséges legmagasabb fokát eléri. Az Éj habja (pontos fordítása: Éj hulláma; 1936) keletkezéséről ezt írja Benn: „a két strófát húsz esztendő választja el egymástól, az első készen volt, tetszett is, de nem találtam hozzá másodikat, míg végül, két évtizednyi kísérletezés, gyakorlás, vizsgálódás és elvetés után sikerült a második.”

A költemény látszólag önkényesen egymás mellé helyezett képei és szavai egy asszociációs áramlatot indítanak el, ami áthatja a vers egész szövegét.

Mindkét strófa kezdete a vers címét ismétli meg: Éj habja. A birtokviszony jelzi: a hullám része az éjnek, az éj az egész, amiből a hullám mint rész kiindul. Az éj valami homályosat, ismeretlent jelent, valamit, aminek valódi természete nem ragadható meg. Rokon a hallgatással, a halállal és az álommal, valami határtalant és végtelent fejez ki. Minden belőle indul ki, és bele hullik vissza. A hab, a hullám az áramlás, az áradás, a folytonos változás folyamatát idézi fel. Ez az összetett kép tehát egy kozmikus történést énekeltet: minden jelenség, amit az éj mint megalkotottat kibocsát magából, a hullámok sodrásába kerül.

A gondolatjel után következő képek mindannak a következményét és összefoglalását adják, amit az éj habja képpel a költő a képzeletbe hívott. A csikóca és a delfin a tengerrel, a hullámmal áll összefüggésben. Hüakinthoszt, a tenger delfinen lovagló, isteni fiúgyermekét sok ábrázolásról ismerjük. A képek a maguk könnyűségével és hangzásával a mítosz időtlen világát evokálják, mely egy „időbeli-történelmi” jelenséggel (istriai palota) van szembeállítva. Az istriai palotát a fényét vesztett hírnek (leander), a világosnak és fehérnek (travertin), a pompának és hatalomnak (palota) képzete „fonja be”; és mindez álomszerűvé, illékonnyá teszi. Az utóbbit még aláhúzza az üres jelző is. Az első vsz. tehát a mítosz időtlen könnyűségét, mozgékonyságát és a történelmi világ ürességét jeleníti meg.

A második strófa képei az első vsz. képzeteit fejlesztik tovább. A sziklák között a hullámverés két kagylót sodor tovább. A kagyló Benn számára az álom megőrzője. A bíbor és a diadém, melyeket a hullámok az éjszakába visznek, úgy tűnnek fel, mint egy tovasuhanó álom képei nagyságról, hatalomról, dicsőségről és szépségről. A záró sorban „a fehér gyöngy újra visszagörög” a tengerbe, az éjszakába. A fehér gyöngy – ellentétben a legmagasabb vágyak, tettek álmát magába foglaló kagylókkal – a tökéletesség alakzata, a teljesség, a megformált és fénylő tisztaság. Ez a tökéletesség már a tapasztalati valóságon túl van, csak a művészet álmában és fényében létezik. De ez is áldozatul esik a mulandóságnak.