Gottfried Benn (1886-1956)

Egy szó

A költemény (1941) azt nyilvánítja ki, hogy a szó varázsige, mágikus ereje van: a belső világ álmait hívja elő. Az első főnevek megnevezik a témát. A következő írásjelek – gondolatjel és kettőspont – kiemelik a témát, és rámutatnak a következő állítások fontosságára. A jelek, „a fekete betűk” (Liraproblémák), a szó által születik meg az élet, az értelem. A következő sorokban a világ mitikus teremtéséhez hasonlóan mutatkozik meg a költő teremtő akaratának rendkívülisége és egyedülvalósága: a szó „köré a minden így terem”. Szférikus főnévi fénymetaforák (sugárzás, láng, csillag) mutatják a költői szó jelentőségét: egy pillanatra megvilágítja a világ üres sötétségét.

Statikus költemények

Benn a Statikus költemények c. kötetében (1948) eljutott az absztrakt líraiság formai tökélyéhez. A kötet címe egyaránt utal a szigorúan egyensúlyozott formaigényre és a fejlődés eszméjével szembenálló „statikus” rezignációra.

A kötetzáró, címadó vers (1943) kötetlen ritmusú, rímtelen költemény. Három különböző hosszúságú – 5, 11 és 8 soros – strófára tagolódik. A 3. vsz. 6. sora (indákat ontani ) dőlt betűkkel ki van emelve. A 3. strófa után a két zárósor nagyobb sortávolsággal elválasztva következik.

Az 1. vsz. úgy hangzik, mint egy keleti bölcs mondás. Ezt a benyomásunkat erősíti a meditációra késztető tömörség és a gondolatpárhuzam is. A fejlődésidegenség gondolata szemben áll a nyugati felfogással. Mint ahogy a bölcsnek, ennek az életkorban, higgadtságban és mitikus dimenzióban a lírai ént is felülmúló alaknak a nyugalma is szemben áll a 2. vsz. első felében megjelenített nyugtalansággal és zavarral. Az ablak előtt fekvő völgy, amiről a bölcs szól, a természetet idézi; az eredetre való emlékezés völgye, és egyúttal a halottaké és a halálé is. A tudod itt csaknem mágikus formula, mely a halál és a halálon túli sejtelmét is magában rejti. A gondolatjel szünete után következő szóval együtt szinte már kibékítően hangzik: Tudod – hová. A bölcs völgyéből ennél több nem mondható.

A 3. strófa a perspektivizmus sorral indul, mely a versben elfoglalt hely, a poétikai funkció és a ritmikai egybehangzás révén pontosan megfelel a fejlődésidegenségnek. Ezek a fogalmak a költemény sarkpontjai, statikájának jellemzői. A bölcs tudománya, a völgy perspektívája: az önbehatárolás, a lezárttság. Ez a perspektivizmussal most új árnyalatot kap. A költői tudat most vonalakat húz, indákat ont, összeköti a közelit a távolival, madárrajokat, varjakat szór a kora égbolt téli vörösébe (vö.: Nietzsche: Elhagyatva).

Benn itt a maga mesterségének törvényeit mondja ki: a költő perspektivikus tudata az eredetet keresi, a nyugati szellem történelmi vonulatait meghosszabbítja a gyökerekig. A maradandót, a költeményeket előhívja, kinöveszti, majd kiveti magából, aztán hagyja, hogy leereszkedjenek. Ennek a folyamatnak a dinamizmusa, a kihajtás és a lehullni hagyás még nem maga a költészet, annak csak elő- és utójátéka. A kihajtás és az eleresztés között, a döntő pillanatban beáll az egyensúly, létrejön a költemény statikája, a teljesség, a maradandó, továbbható vers.

Kései versek

A Statikus költemények magaslatát – formai tökélyben, zenei varázserőben – Benn utolsó alkotói korszakában (1948-1956) sem tudta felülmúlni. További köteteiben – Részeg áradás (1949), Töredékek (1951), Párlatok (1953), Aprélude (Utójáték;1955) – is az emberi helyzet „örök” állandóságát énekli, az 50-es években egyszerűbb, közérthetőbb hangon. Költői álláspontját marburgi előadásában (Líraproblémák, 1951) fejtette ki.

Kék óra

Benn a szerelem bensőséges boldogságát, a szeretve lenni boldog állapotát sohasem fogalmazta meg. A három részes Kék órá-ban (1950) a szerelmesek nem úgy jelennek meg mint egy én és te, akik találkoznak, sokkal inkább mint két én, akik egy rövid időre egy mámoros együttlétre összejönnek, egybezárulnak, egyesülnek. Vannak tehát a boldogságnak pillanatai, vannak „kék órák”, ezekre azonban a minden létező elmúlására alapozott csalódás következik: „A késő rózsát mért hordod elém?” – hangzik el némi szomorúsággal a kérdés, ezeknek a virágoknak a gyorsan múló szépségére gondolva. A beteljesedés boldog, de múló; a hamarosan a múltba hulló pillanatokból formálja meg a költő a verset, és ezzel a létezők véges világába behozza az időtlenség egy darabját.