Arany János: Epilógus elemzés

„S hány reményem hagyott cserbe”. vagy „Hol mit kezdtem, abban véget.”

Úgy érzi, hogy a független Magyarországon a költőknek is jobb sorsa lett volna. A cenzúra eltörlésével sokkal több mindent kimondhattak volna, ugyanis tudjuk, hogy egy ország költészete sokban befolyásolhatja a nép gondolkodásmódját. Arany az apró örömökre szeretné építeni életét, ő azokkal is megelégedne, soha nem vágyott nagy dolgokra.

„Hiszen az útfélen itt-ott Egy kis virág nekem nyitott: Azt leszedve, Megvolt szívem minden kedve.”

A mű elégikus hangvételű, hiszen az érzelmek dominálnak benne, és a vers az elégiára jellemző módon megnyugvással zárul. Az egyes szám első személyű fogalmazásmód is lényeges: ez teszi a művet bizalmassá. Ez a bizalmasság az egyik oka, hogy Arany nem akarta „közszemlére” bocsátani a gondolatait. A költemény páros rímelése is a nyugalmat sugározza, amely kapcsolatba hozható egyfajta belső nyugalommal, megelégedéssel. Tudja, hogy több mindent is elérhetett volna, de már azzal is tisztában van, hogy most már élete utolsó szakaszát éli, amikor már nem biztos, hogy képes világmegváltó tettekre.

A legutolsó versszak a többitől eltérően 5 soros. Talán még felgyülemlettek benne olyan gondolatok, amelyek nem fértek bele a szabályos 4 sorba (romantika). Ez a korstílus szakít a klasszicizmus által előírt szabályossággal. Az utolsó strófa összegzi az egész vers mondanivalóját. A madár szimbólum a nép sorsára vonatkoztatható. A nép is rab, csakúgy, mint a madár a kalitkában.

„Most, ha adná is már, késő: Egy nyugalom vár, a végső: Mert hogy szálljon, Bár kalitja már kinyitva, Rab madár is, szegett szárnyom?”

Bár már elért a nép némi szabadságot, de még mindig nem olyan erős a szárnya, hogy repülni tudjon. A legvégső költői kérdés nyitva hagyja a verset, a választ mindenkinek magában kell megfogalmaznia. Az elmúlás gondolata sok költőt foglalkoztatott a világirodalomban. Már az ókorban is a „carpe diem” filozófiáját hirdették a földi lét rövidsége miatt. Egészen a kortárs irodalomig „kitolható” ez a téma, hiszen mindenkit foglalkoztat az a kérdés, hogy mi végre vagyunk itt a Földön?

Arany János Petőfi Sándor személyében nagyon jó barátját vesztette el, ezért is érintette érzékenyen a halál gondolata. Ez a veszteség nagyon sok művében megjelenik, szerepet kap például A walesi bárdokban is.

„Emléke sír a lanton még-„ illetve Az ősszel című művében. „Emlékhalom a harc fián,”

Arany Jánosnak legjobban az fáj, hogy temetetlenül maradt a harctéren Petőfi. A negatív emberi tulajdonságok egyike is megjelenik az Epilógusban, az irigység. Valószínűleg ez a legnegatívabbnak tekinthető dolog Arany szemében:

„Kik hiúnak és kevélynek- Tudom, boldognak is vélnek: S boldogságot Irigy nélkül még ki látott?”

Itt is megfigyelhető a költői kérdés szerepe, amely megválaszolásra vár az emberek lelkében.

Azért fontos a költészet szerepe, most hátha elgondolkodtatja az embereket a hibáikon, és ha azok megjavulnak, az egész társadalom fejlődhet általa. A végső nyugalmat kizárólag a halál hozhatja Arany szerint.

A költemény nyelvezete a mai kor embere számára némiképpen furcsának tűnhet, hiszen régies kifejezéseket találhatunk benne: „legfölebb”, „félbe’-szerbe’”, s a szórend is az akkori kor nyelvezetéhez igazodik, ma már más sorrendben használnánk ezeket a szavakat.

A mű stílusát a verbalitás jellemzi, tehát az igék száma magasabb, és a mondanivaló számára jelentősebb, mint a névszóké.

A verselés az antik költészet hagyományaiból is merít. A költői kérdések gyakori előfordulása gondolkodásra ösztönöz. Arany János „Őszikéi” fontos szerepet játszottak költészetében, hiszen itt már az idősödő Arany gondolatait ismerhetjük meg. Mindenképpen megfigyelhető az évek során összegyűjtött élettapasztalat megosztásának vágya.