A detektívregény műfaji kérdései

A detektívtörténet Poe utáni különböző gyermekbetegségei Arthur Conan Doyle színrelépésével tűntek el. A Strand Magazine hasábjain 1891-ben megjelenő Sherlock Holmes vált a detektív figurájává. Nem csoda, hogy a pár évtizeddel később megjelenő paródiák Nagy Mesterdetektívje (Karinthynál és Stephen Leacocknál egyaránt) Sherlock Holmes modorosságait és kockás sapkáját viseli. Körülbelül Holmes feltűnésétől negyven éven át tartott az angol klasszikus krimi nagy korszaka, olyan szerzőkkel, mint Agatha Christie, John Dickson Carr, Julian Symons, Dorothy L. Sayers vagy Anthony Berkeley. És bizony ebben az időszakban íródott Edgar Wallace kétszáz regénye is, melyekről Colin Watson kritikus a következő megállapítást tette:  Az, hogy megkíséreljük Wallace műveit irodalmi mértékkel felbecsülni, éppoly meddő lenne, mintha a szobrászat szempontjai alapján vennénk szemügyre egy halom sódert.

A huszadik század húszas-harmincas éveiben már nemcsak a krimik, de a rájuk vonatkozó szabályrendszerek is megjelentek. A krimiírási kódexek szerzői (gyakorta maguk is krimiírók) mindannyian Poe és az ő novellájának konvencióit tökélyre vivő Arthur Conan Doyle munkájára alapoztak. Mint általában, mire elkészítették a szabályrendszert, az semmissé és érvénytelenné vált. Csak egy szerző, a lelkész és krimiíró Ronald Arbuthnot Knox 1929-es kódexéből (stílusosan tízparancsolatából) idéznék néhány, már megcáfolt passzust.  Véletlen esemény nem jöhet a detektív segítségére.  Ellenpélda: G. K. Chesterton Brown atya-történetei.  A történetben nem szerepelhet kínai.  Ellenpélda: E. D. Biggers Charlie Chan-történetei.  A bűnözőt ismerjük meg már a történet korai szakaszában.  Ellenpélda: maga A Morgue utcai kettős gyilkosság.

Kétségkívül volt oka a klasszikus forma kanonizálására tett kísérleteknek   a ponyvaregényeket író kontárok ellen, a detektívregény műfajának védelmében jelentek meg, akárcsak a krimiírókat céhekbe és klubokba tömörítő kezdeményezések. Viszont, szokás szerint, sikerült kiönteni a fürdővízzel a gyereket is. Amennyiben elfogadjuk Knox tiszteletes tízparancsolatát, és csak véges számú, már a történet elején bemutatott gyanúsított közül választhatunk, nem számít kriminek a  keményöklű  amerikai detektívregény (Dashiell Hammett, Raymond Chandler) vagy a hivatásos bűnüldözőkről szóló  roman policier  (Georges Simenon, Ed McBain); az irracionális, intuitív elem kizárása miatt pedig nem vehetnénk figyelembe Ellery Queent és G. K. Chestertont. Még az egyébként oly ártatlannak és konvencionálisnak tűnő Agatha Christie is kipróbálta a műfaj határait: Az Ackroyd-gyilkosság nem más, mint a krimi egyik legfontosabb szabályának arculcsapása.

A műfajon belüli további elkülönböződések hozták létre a már említett  keményöklű  (angol terminológiával  hard-boiled ) detektívirodalmat, a társadalmi detektívregényt, a bűnözőt mint főhőst szerepeltető krimiket, a thrillert és a metafizikus krimit. Egyiküket sem lehet csak néhány sorban elintézni a krimitörténet taglalásakor, hát még a krimivel szoros kapcsolatban álló kémregényt, a horrort, a non-fiction storyt… Csak annyit ígérhetek meg, hogy ezekre még visszatérek.

  … és ide érkezett

A klasszikus krimi áldozata a könyvtárszoba bokharaszőnyegén fekvő estélyi ruhás hölgy, szívében egy tizenhetedik századi spanyol tőrrel. A keményöklű krimiben piti gengszter a mellékutca kövezetén, fejében két harmincnyolcas kaliberű revolvergolyóval. A posztmodern krimiben nincs áldozat (Boileau-Narcejac számos műve), a detektív és az elkövető szerepet cserél (John Gardner: Sunlight Dialogues), a detektív a bűneset kinyomozása során követi el a kinyomozandó bűncselekményt (Peter Ackroyd: Hawksmoor), vagy éppen az olvasó az áldozat (Julio Cortázar: Az összefüggő parkok).

A logikai feladvány helyébe a fikcionalitás kérdésének feladványa lép, a deduktív gondolkodáséba az önreflexió. A detektívtörténet átbucskázik a saját fején, s valami mássá válik: anti-detektívtörténetté. Bényei Tamást idézve: A metapoétikai dekonstrukció eredményeképpen a klasszikus detektívtörténet alapvető szerkezeti tényezői, mint irodalmi klisék jelennek meg, s az olvasó így egyrészt egy végletesen reflektált regényvilágba kénytelen belehelyezkedni, másrészt mivel az anti-detektívtörténetek a krimikliséket önmaguk felbomlasztására használják folyamatosan csalódik a megszokott sémák felismerésekor felébredt, a műfaj által diktált olvasási szokások mintájára létrejött várakozásaiban.  (Bényei, 2000., 22. old.) Logikus, nem?