A detektívregény műfaji kérdései

Ami azt illeti, a Bényei által ismertetett (de)konstrukciós eljárást a metafizikus krimi már megjelenése pillanatában alkalmazta. Kaptak is a fejükre rendesen a detektívregény kodifikálóitól. G. K. Chesterton 1908-ban megjelentetett, Az ember, aki Csütörtök volt című műve például a nagyközönség elé kerülése óta folyamatos viták és (újra)olvasási kísérletek áldozata. Még a műfaja sem állapítható meg minden más lehetőséget kizáró biztonsággal. A detektívregény köntösébe bújtatott, annak a kliséit alkalmazó mű legegyszerűbb értelmezése az, hogy egyfajta vallásos allegóriával állunk szemközt. Ezt viszont maga Chesterton cáfolja meg az utószóban (bár a cáfolat vehemenciája még inkább gyanakvásra készteti az olvasót ugyanezt a technikát eleveníti fel ötven évvel később J. D. Salinger a Zooey bevezetésében).

Az anti-detektívregény definíciója azonban jóval több célt szolgálhat egyidejűleg, mint elsőre gondolnánk. Ugyanúgy, mint ahogy a fény magyarázata egyúttal a sötétségét is feltételezi, az anti-detektívregény meghatározása magát a krimit is definiálja, annak legnagyobb problémájára is rámutat.

Az volt a kiindulópontunk, hogy a krimi az irodalom perifériáján foglal helyet. Poe bravúros teljesítménye ellenére a krimitörténet első fél évszázada is ezt tűnik bizonyítani. Továbbmennék: A Morgue utcai kettős gyilkosság nélkül lehet, hogy nem írnék most a krimiről. Persze, a műfaj kialakulását nem lehetett volna megállítani. Nem azt mondom, hogy Poe nélkül nem jöhetett volna létre a detektívtörténet. Poe csak katalizátorként működött; az angol gótikus regény, a bűnügyi zsurnalisztika, a híres bűnperek krónikáit tartalmazó pitavalok és a meseirodalom forrongó masszája előbb-utóbb felszínre hozott volna valamit, amit most kriminalisztikai prózaként emlegethetnénk. (Nem is merek belegondolni, vajon hogy nézne ki.)

Keszthelyi Tibor 1979-ben még apológiával indította a krimiről szóló monográfiát, mostanra már (hála az anti-detektívregény posztmodern értelmezésének) nincs erre szükség. A krimi ugyan a tömegkultúra eleme maradt, de ez bármennyire is ellenszenvvel tekintett a detektívregényre T. S. Eliot vagy Ortega y Gasset már nem jelent feltétlen megbélyegzést. A detektívregény elsődleges célja továbbra is a játék, a szórakoztatás, de például Alain Robbe-Grillet óta még azt sem mondhatnánk, hogy a krimi kötelezően olvasmányos és könnyű műfaj   A radírok sem más, mint egyfajta detektívtörténet. Miért maradt mégis a periférián a detektívregény? Minden bizonnyal amiatt, mert a benne érvényesülő klisék túlságosan könnyen elvonják figyelmünket a más vizsgálati szempontoktól. Ezek a klisék és formalitások határolják be a krimi lehetőségeit.

De vajon tényleg behatárolják-e? Túlságosan is hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy a krimi az irodalom perifériáján található. Ha viszont alaposabban belegondolunk, ez csak akkor lehet igaz, ha az irodalmat statikus és kétdimenziós konstrukcióként képzeljük el, ami szigorúan felosztható elit- és tömegirodalomra. Viszont még akkor is nehéz megállapítani, hol található az a periféria, ahol a krimi kapcsolódhat az abszurd drámával (Dürrenmatt: A fizikusok), a nouveau romannal (Alain Robbe-Grillet: Útvesztő), az ifjúsági regénnyel (J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve), az új realista prózával (William Faulkner: Rekviem egy apácáért), a sci-fivel (Philip K. Dick: Különvélemény), a posztmodern nyitott művel (Umberto Eco: A rózsa neve), a…

Van egy klasszikus szerzője a huszadik századnak, aki legfontosabb sorozatában arra kereste a választ, vajon hol található a Galaxis másik végén elhelyezett szervezet. Hősei hosszan keresték a szervezetet, számos megfejtést kipróbáltak. Egyetlen valamit nem vettek figyelembe: a Galaxisnak nincsen vége.

A Második Alapítvány keresése persze tovább folytatódott (Hari Seldon végülis társadalomtudós volt, nem térképész társadalmi ellenpólust értett a másik végen), de a gondolatmenetben nincs hiba. Ha valami mindennek a perifériáján található, az lehet a metszéspont.

Persze, fene tudja. Hiszen Asimov is krimiszerző volt…

Magyarországon két kutató is foglalkozott a krimivel: Keszthelyi Tibor A detektívtörténet anatómiája (Magvető, Budapest, 1979) és A krimi (Gondolat, Budapest, 1985) című munkáiban; valamint Bényei Tamás: Rejtélyes rend,   A krimi, a metafizika és a posztmodern (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000; Modern filológiai füzetek 57.) című munkáiban. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a művek által nyújtott kiindulópontokért és adatokért.