Lét és tudat

A létnek a tudatra való hatásmechanizmusának leírása elengedhetetlen a tudati működés megértése, illetve az ebből következő tanulságok levonása nélkül.

A lét általános definíciója szerint mindaz a körülmény, amelyek közt élünk, mindazok a dolgok különösképpen, amelyek hatnak ránk. A tudat azonban definíciónk szerint sokkal több annál, mint ahogyan azt sokan meghatároznák, több annál, mint gondolataink összessége.

A társadalmi változtatásnak ugyanis alapfeltétele a cselekvés. Alapfogalma, mint ahogy alapkérdése az ezzel kapcsolatos vizsgálódásoknak az is, hogy ki a cselekvő valójában. Mivel a témába vágó szakirodalom legnagyobb része a „társadalmi újratermelődés” kérdéskörével foglalkozik, ez a problematika is itt vetődik fel leginkább.

Ezen munkákat véleményünk szerint alapjában két csoportra oszthatjuk. Egyrészt vannak a „marxizáló” irányzat képviselői, másrészről pedig vannak a „polgári” indíttatású szerzők.

Előbbinek képviselői – ezt Ferge Zsuzsa felsorolása alapján igen jól behatárolhatjuk (Ferge, 1982) – elsősorban intézményekben, másodsorban valamiféle osztály-kategóriában gondolkodnak. Ennek oka valószínűleg azon feltételezésükben keresendő, mely szerint az egyén megszületésekor bekerül a társadalmi gépezetbe, amely nagyon sok mindent már akkor determinál, így elég csak a jelzett dolgokra koncentrálni. A társadalmi változtatás kérdését onnantól tartják érdekesnek, hogy a hatalmon lévők megpróbálnak valamit keresztülerőszakolni a társadalmon, kvázi egyetlen szereplőként, akikkel szemben minden más csak akadályként jelentkezik, melyekkel meg kell küzdeniük. A cselekvő „politikákat” próbál meg bevezetni, hogy Ferge mondja, „fel kell osztani apróbb részekre: jogpolitikára, gazdaságpolitikára, családpolitikára” a dolgokat.

A „polgári” indíttatású gondolkodók ezzel szemben úgy vélik, hogy az egyén nem bekerül valahová, hanem „beáll” valahová. Tehát azon sémából indulnak ki, hogy az egyén saját érdekei és elképzelései szerint csoportokat hoz létre, és ezen csoportok versengenek, hogy saját ideájukból minél többet megvalósítsanak.

A különbséget Faragó Béla, a 70-es, 80-as évek közgondolkodásáról írott könyvében úgy fogalmazza meg, hogy „A baloldali gondolkodás egyik problémája éppen az, hogy ezen pluralitást mindig ezen dimenziók, vagy szférák (a társadalmat tagoló számtalan törésvonal) valamelyikére akarja visszavezetni, s azt reméli, hogy ez a REDUKCIÓ végleges megoldást adhat a különböző problémákra … A demokrácia ezzel szemben olyan „játékszabály”, mely a pluralizmus megőrzését lehetővé teszi” (Faragó, 1986)

 Ráadásul míg a marxi elméletek feltételeznek ezen kreált csoportoknál valamiféle csoporttudatot, abból egyszerűen letudják vezetni a társadalmi változtatás (szükséges) okát, eszközeit és céljait, addig a „polgári” elméletek csak alkalmi szövetségekben hisznek és bíznak.

A társadalmi változtatás szemszögéből mindkét elképzelés aggályos. Az első „világos” modellel az a baj, hogy eredménye – a polgári kritikával egyetértve – eredendően hamis. Utóbbinak viszont az a baja, hogy minden absztrakt célkitűzést, annak elérését lehetetlenné tesz, hiszen a csoportokra tagolódás indítéka legritkább esetben valami absztrakt cél, sokkal valószínűbben és erősebben valamely mindennapi érdek. Nem is beszélve arról, hogy a kettő általában szembe is kerül és nem kérdéses a „győztes”: a mindennapi indítékok.

(Meg kell jegyeznünk, hogy létezett egy harmadik féle gondolati út is, ez azonban véleményünk szerint a modern gondolkodásból teljesen kiszorulóban van, ez pedig azon „újratermelődési”, vagy „lét-tudtai” elméletek összessége, melyek valamiféle emberi alaptulajdonságra vezetik vissza a folyamatokat. Utalnék csak Hobbes filozófiájára, vagy esetleg magára Marxra is. A másik két féle út, a „polgári” és a „marxista” magába olvasztotta ezek ma is tartható elemeit. A korábban „marxista” gyökerű ilyen elméletek, bár visszaszorulóban vannak, akár „baloldalinak” is nevezhetőek ma már, hiszen a modern „szociáldemokrácia” sok mindent átvesz belőlük)

Ez a kettősség akkor is fennáll, ha az alapdefiníciókban – lét és tudat egyszerű sémája, mellyel ezt a részt kezdtem – tekintetében mindkét (vagy mindhárom) irányzat gyakorlatilag egyetért. (a harmadik ugye a „velünk született” tulajdonságokat hozzáveszi ehhez) Dolgozatomban ezért mindaddig ennél a „konszenzusos” egyénnél maradok majd, ameddig ezt lehetséges. Mint látni fogjuk, megkísérlek olyan úton elindulni, amelyen az említett kettősség megkerülhető.

A tudat meghatározását, tehát, hogy tudatunk több, mint a körülmények lenyomata, a következőképpen bonthatjuk ki részletesebben. A politikai cselekvés szempontjából állításunk szerint tehát csak azok a gondolatok lényegesek, amelyek végül cselekvésben, vagy nem cselekvésben nyernek kifejezést. Tehát attól, hogy én tudom, hogy nem szabad dohányoznom, mert árt az egészségre, attól a cselekvés szempontjából még nyugodtan dohányozhatok is, ha azonban a tudatot csak gondolataink összességének fognánk fel, statisztikailag sok akadályba ütköznénk.

Vagy hogy szocializációs oldalról vizsgáljuk a dolgot, mi mást is gondolhatnánk, mint amit tapasztalunk, amit tanítanak nekünk. Ugyanakkor a dolognak van egy másik, cselekvés oldala is:az idea-alkotás mellett, illetve ellenére is mehetnek át dolgok cselekedeteinkbe, tehát tudatunk valódi tükröződése mindenképpen cselekedeteinkben van.

Mindkét általam megjelölt irányzat egyetért abban, hogy – ahogy Ferge Zsuzsa Lukács Györgyre hivatkozva állítja – „a társadalmi lét végtelen komplexitása miatt igen sok módon bontható fel összetevő folyamatokra, vagy szférákra, komplexumokra”. Ez éppen az a gondolat, melyet említettünk a polgári elméletek kapcsán „odaállás” címszó alatt, csak más irányból megközelítve a dolgot. Ferge szerint „bizonyos absztrakciók jogosultnak fogadhatók el egy sematikus ábrázolásnál, mégha ezek egyetlen történelmi állapotra vonatkoznak is csupán”. A polgári gondolkodásmód éppen ezen absztrakciók jogosultságát vonja kétségbe, amikor azt állítja, hogy ezen absztrakciók ugyan rámutathatnak részigazságokra, de a teljes igazság leegyszerűsített változataként nem foghatók fel. A vita ezügyben valahol Max Weber és Marx burkolt polémiájára vezethető vissza és egészen máig végigkíséri a „baloldali-polgári” szembenállást.

Tehát a két irányzat között végülis konszenzus van abban a kérdésben is, hogy feloszthatóak ezek a végtelen számú összetevők nagyobb csoportokra, különbség csak abban van, hogy ezen felosztás után mire használhatóak a modellek.

A „társadalmi újratermelés” kérdéskörének magyarországi alapmunkájában Ferge a következőképpen osztályozza az újratermelődő javakat: véleménye szerint biológiai, anyagi, szimbólikus, intézményi és társadalmi viszony beli újratermelődésről beszél. Szigorúan szétválaszt anyagi és szimbólikus jellegű javakat azáltal, hogy a társadalom mely szférája termeli őket újjá. Besorolása szerint az ideológiák, tehát az, amit mi a „gondolatnak” nevezünk, a szimbólikus javak csoportjába tartozik.

Elérkeztünk arra a pontra, ahol a „polgári” és a „marxizáló” gondolat képviselőinek útja kettéválik. Ferge Zsuzsa – némileg összhangban a nemzetközi baloldal legjelentősebb képviselőivel – ekkor szembekerül alá és fölérendeltségi viszonyokkal az egyes szférákkal kapcsolatban. Ennek pedig eredménye, hogy a legtöbb ilyen gondolkodónál a politika, az ideológiák világa – vagy mint korábban láttuk, a társadalompolitika, mint olyan – mindennek az alfájává és omegájává válik. Ezt viszont a „polgári” gondolkodók már nem tudják elfogadni, hiszen az ő, már idézett csoportképzési elméletükkel gyökeresen ellentétben áll mindez.

Mindezért induljunk tovább tehát más irányba. Próbáljuk meg az egyénre vonatkozó lét-tudtai folyamatokat anélkül vizsgálni, hogy a társadalmi törésvonalak kérdését kikerüljük. Hogy ne beszéljünk sem „fontos és kevésbé fontos”, sem „egyenrangú és változó” törésvonalakról.

A továbblépéshez nézzünk most egy extrém példát. A tudat kérdése szinte valamennyi ideológiában fölvetődik, legerősebben mégis talán a vallásokban.   Ezekben a vallásokban a jó és a rossz különbségtétele, az igazi és a selejt kiválasztása gyakran nem a hit, hanem a cselekvő tudat milyenségétől tevődik függővé. Ha tehát egy képzeletbeli napisten vallás azt teszi kötelezővé, hogy a citromsárga színt mindenképpen ruhánkon viseljük, akkor a hívő ember minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy ennek eleget tegyen. Hozzátéve azt, hogy ezeknek a cselekedeteknek gyakorta csak valamiféle jutalom kikényszerítése az okuk, sőt a legtöbb vallás éppen erre a jutalom-igényre apellál, amikor isteni segítséget helyez kilátásba a jóért cserébe. Ugyanez bizonyos politikai helyzetekben megtalálható a hétköznapi cselekedetekben is, gondoljunk csak Havel zöldségesére, aki azért lesz nagy kommunista, hogy békén hagyják. (Fukuyama, 1993)

Mindezek ismeretében szükségesnek látszik a tudat szétválasztása – persze szigorúan a cselekvés vizsgálatának objektivitása szempontjából – ösztönös és tudatos tudatra. A tudatos tudat sok minden indíttatásból teheti, amit tesz, ismét utalnék a Fukuyama idézetre, illetve arra, hogy ezt a kérdést a tanulmány során részletesen elemezni fogjuk majd. Ami ide tartozik, az csupán egy másik, a szétválasztást bizonyító példa: Amennyiben például valaki azt hirdeti magáról, hogy ő nem rasszista, evidencia, hogy nem fog cigányellenes tüntetésekre járni. Még esetleg az is evidencia, hogy demonstratíve leül a metróban a cigány ember mellé, ami sajnos manapság már egyre inkább hőstettnek számít. Ugyanakkor hatalmas különbség, hogy milyen érzések fogják el ezen cselekedete során, tehát le kell-e küzdenie valamilyen belső ellenérzést ahhoz, hogy leüljön a cigány mellé. Itt figyelhető meg az ösztönös és tudatos tudat konfliktusa, amely egyrészt indokolja a kettéválasztást, másrészt a politikai és vallási cselekvés szempontjából súlyos következményei lesznek. Fontos fölhívnunk a figyelmet arra, hogy a nem cselekvés ebben az esetben is lehet megfelelő viselkedés, ez pedig nem attól függ, hogy valamit pozitívan, vagy negatívan definiálunk. Az előbbi eset alapja például definiálható úgy is, hogy teszek az egyenlőségért, de úgy is, hogy a fajgyűlölet ellen. Hiszen mindkét esetben természetesen viselkedni, tehát nem tenni semmi különöset, ez a tudatnak megfelelő viselkedés.

Most, hogy a tudatot felbontottuk tudatos és ösztönös elemre, szemügyre kell vennünk legalább két jellegzetes ideológiát: egy politikait, a marxizmust, illetve egy vallásit, az ebből a szempontból remek anyag krisna-tudat tanításait.

Amikor ezt a két eszmerendszer vizsgáljuk, különös figyelmet szentelünk annak a kérdésnek, hogy a tudat általunk alkalmazott kettébontása bármilyen burkolt formában fellelhető-e bennük.

Nézzük tehát, hogyan vélekednek ezek az ideológiák a létnek a tudatra való hatásáról. A Krisna-tudat természetesen saját mitológiájába ágyazva tálalja a dolgot: „A materlialista életben a tudat uralkodik az érzékeinken és az elménken. A tudat megparancsolja, szerezz élvezetet az érzékeidnek így, mi pedig élvezethez jutunk az érzékeinek keresztül. Ez a folyamat életről élete folytatódik, a az életek különböző fajait az érzék kielégítések eltérő szintjei jellemzik” (Praphupada, 1996) A lét determináló szerep tehát már a vallási alapokban megjelenik. Csupán azáltal, hogy a Földre kerülünk, érzék kielégítésre vagyunk kárhoztatva. Ez a fix rendszer egyrészt abból adódik, hogy e vallás buddhizmus eredetű vallás, Indiából származik, és mint ilyen a meglehetősen merev kasztrendszer fenntartása érdekében áll. Hiszen minden történelmi vallás feladatai közt szerepel ez a funkció. Ugyanakkor ennek az adott helyzetnek mégiscsak vannak feloldási lehetőségei. A Hare Krisna iratokban több helyen is olvashatunk arról, hogy egy magányos hely előnyösebb, mint  a nagyváros, vagy arról, hogy a vallás gyakorlásához nem szükséges a vagyon elvesztése, de előnyös. Tehát az adott léthelyzet igenis befolyással bír a tudatra.

Ezek után talán az sem lesz meglepő fejlemény, hogy megtalálható az ösztönösnek nevezett és a tudatosnak nevezett tudat kettéválasztása a szövegekben, természetesen nem néven nevezve a dolgot. Nagyon fontos megfigyelnünk kétféle törekvést a vallási irányzatoknál, egyrészről, hogy a „természettől fogva” ösztönös dolgok közül minél többet igyekeznek átemelni a tudatos tudat szintjére, Másrészt, hogy az így keletkező végzetesnek tűnő konfliktusokat a hívők lelkében igyekeznek csillapítani. Mindez természetes csak a vallások sajátos működési struktúrája révén valósulhat meg, amelyről később szólni fogunk.

A választás éppen ezért esett a Krisna-tudat vallásra, mert ők a nemi ösztönök szabályozásával, vagyis az önmegtartóztatás „parancsolattá” emelésével szinte minden más vallásnál sarkosabban hozzák létre az előbb említett konfliktust. Szembe kell nézniük ugyanis azzal a kérdéskörrel, hogy mi legyen azokkal, akik nem tudnak ennek a fogadalomnak eleget tenni. Végezetül aztán ők is megkapják a feloldozást azáltal, hogy Krisna, az istenség a sikertelen kísérleteket is jutalmazza. Ugyanakkor így érvényben tudják tartani azt az érvet, hogy istenhez közeli állapotban az embernek nincs szüksége tovább az érzék-kielégítésre. Az a tény, hogy gyereknemzés céljából azért szabad szexuális életet élni már csak a vallás társadalmasítását, európaizálását szolgálja.

Hangsúlyozzuk tehát, hogy nem maguk a vallási szövegek bizonyítják számunkra a tudatot a létnek determináló szerepét, hanem maga a vallás híveinek mindennapja és gyakorlati életkonfliktusai, tehát a hívőknek a vallás tanaihoz való valós viszonya, anélkül, hogy ezek tanok igazságtartalmát önmagukban vizsgálnánk.

Amikor a marxizmus elképzeléseit vesszük szemügyre, ugyanezeket kérdéseket – az emberi lét által való determináltságot, a társadalmi lét által való determináltságot, ösztönös és tudatos tudat szétválaszthatósága – vesszük sorra.

Mint azt látni fogjuk, ezek az összetevők Marx gondolataiban is megtalálhatóak, a marxizmus mégis specifikus egy szempontból, ami miatt az ideológiák sokasága közül éppen ezt választjuk ki.  Marx ismeret6elmlélete elég összetett, ezért abból csak a számunkra fontos elemeket ismertetem.

„A tudat sosem lehet más, mint a tudatos lét. … A lét pedig az ember életfolyamata”- írja A német ideológiában. (Marx össz. II, 1960) Ebből a marxi állításból látható, hogy a filozófus is a lét által determináltnak tartotta a tudatot, természetesen ezt számtalan más idézettel is alátámaszthatnánk. Az emberi lényeg Marx szerint a munkában, a társadalmiságban és a tudatiságban áll. A tudat szemszögéből röviden úgy foglalhatnánk össze a dolgot, hogy a munka az emberi alaptevékenység, a társadalmi helyzet nyújtja azokat a lehetőségeket, amiket ezzel a munkával (is) tudatunk részévé teszünk. Tehát a munka a megismerés eszköze is. Ugyanakkor e filozófiának fontos eleme, hogy ez a tudat szükségképpen csak egy részét fedheti le a természet megismerésének, hiszen –  párosulják bármilyen aktivitással is – nem lehet több, mint az adott léthelyzet, az életkörülmények lenyomata. Vagy ahogy Karl Marx egy példájában hozza, az éhező ember nem szemlélheti másképpen a világot, mint ezen az éhezéses állapoton keresztül. Egyébként megjegyzendő, hogy a marxi rendszer fentebb idézett nyúlfarknyi mondata ugyancsak az általunk is használt lét és tudat definíción alapszik.

Amint arra Márkus György rámutat, Marx nem tartja történelmileg konstansnak az emberi lényeg tartalmát. (Márkus, 1971) Ugyanakkor feltételez olyan szükségleteket, amelyek kezdettől fogva jelen vannak, és jelen is maradnak. Feltételez továbbá olyan szükségleteket, amelyek az adott történelmi helyzet következményei, így érti a nem-állandóságot. Ugyanakkor Marxnál visszatérő gondolat, hogy az emberi tudat nem csak a lét, a körülmények szimpla lenyomata, hanem eredménye egyfajta aktivitásnak, amely a megismerési munka során mutatkozik meg, amikor az egyén tanulással használatába veszi, megérti a különböző dolgokat. Véleménye szerint az emberi és az állati lényeget éppen az különbözteti meg, hogy az embernek van viszonyulása önmagához, a tárgyakhoz, más emberekhez, az állatnál pedig csak fajtajellemzők vannak.

Tehát jelen van egyrészről egy történelmi helyzetből adódó meghatározottság, hiszen különböző korokban élő emberek teljesen más attitűdöket hordoznak már „eleve” magukban, ugyanakkor jelen van egy aktivitás is, amely a megismerési folyamatban vesz részt. Előbbi tehát tekinthető valamiféle megfelelőjének a mi ösztönös tudati, utóbbi pedig a tudatos tudati besorolásunknak.

Ami viszont legalább ennyire fontos, és ami miatt célszerű volt éppen ezt az ideológiát választanunk, az annak a felismerésnek fellelhetősége, mely szerint az ösztönösnek nevezett tudati elemnek nem csak a biológiai ösztönök – szexualitás. Éhség – hanem társadalmilag szocializált elemek is részei lehetnek. (természetesen az, hogy melyik szocializációs tényező, mit és melyik tudati rész számára szocializál, egy másik, nem igazán politológiai tanulmány része lehetne Éppen ebből kiindulva nem a marxi bizonyítást kell teljes egészében átvennünk, de annak alapállítása, a tudat lét általi valamilyen determináltsága már csak fogalmi definícióinkból is nyilván következik. )

Mindezek ismeretében az emberi tudat két elemre való felbontásának empirikus tapasztalatokon nyugvó feltevése továbbra is jogosnak tűnik a gyakorlat szemszögéből szemszögből is. Egyrészt minden ideológiának szembe kell néznie vele, másrészt valós folyamatokra illeszthető a feltevés és mint látni fogjuk, más folyamatok is jobban megérthetőek, leírhatók általa.

IGAZ ÉS HAMIS TUDAT

A felosztás igaz és hamis tudatra, ez a különbségtétel valamilyen módon minden lét-tudati összefüggéseket vizsgáló elméletben meg kell jelenjen. Két okból is nagyon fontos tehát szemügyre vennünk ezeket: kiderül, hogy az adott ideológia valójában milyen célt szolgál, illetve kiderül, hogy az általa adott társadalmi leírások végülis milyen torzításokat tartalmaznak. Az igaz és hamis tudat mibenlétére adott leírások tehát minden eszme, vallás lés ideológia fontos indikátorai. Állításunk szerint ezek egyike sem értéksemleges, ezért használatuk igen kétséges. Ennek bizonyítására legalább három dolgot hozhatunk fel.

Az ideológiák említett felosztásai általában valamilyen társadalmi konfliktusra, illetve történelmi szituációra visszavezethetőek. Ha csak a modern gondolkodás gyökereihez, például Hobbes-hez nyúlunk vissza, már nála is láthatjuk, hogy az igaz tudatúak azok, akik élhetnek a tökéletes társadalmon belül, a hamis tudatúak pedig a farkastörvények szerint elpusztulnak. Legszembetűnőbben aztán talán Marxnál találkozhatunk ezzel. Ami Hobbes-nál a háborúskodó és zűrzavaros Anglia, ami Hegelnél a polgári ellensúly kérdése, az Marxnál a kizsákmányolt osztály és az osztályharc a perkapitalizmus kizsákmányoló időszaka. Ezek mind olyan konkrét szituáció konkrét kihívásaira adott válaszok, melyek ma már eredeti általánosságukban, vagy egyáltalán nem érvényesek. A mai helyzet ugyanis egészen más, ezért állandóan átdolgozni, tákolgatni kell őket.

Másodszor – természetesen nem ezektől függetlenül – ezek az igaz-hamis tudati leírások meglehetősen célorientáltak. Valamely kiválasztott, jól körülírható fogalom társadalmi valósággá válását célozzák. Gondoljunk csak Hobbes-nál az áhított béke absztrakciójára, vagy Marxnál az osztály nélküli társadalom kitűzésére. A „mi” és ők” transzformált formában jelentkező leírás ilyen formán konkrét politikai ideológiák, mozgalmak szolgálatába áll.

Marx szerint például a hamis tudatú, elbutított proletáriátus ha rájön valódi helyzetére, ha kitisztul a tudata, az azért lesz jó (a karikaturisztikus fogalmazás nem véletlen, hiszen éppen ilyen formában használták ki ezt az eszmét Sztálin és Lenin idején), mert akkor megvívja az osztályharcot és létrejön a kommunista társadalom… Tehát egy eleve „mi-ők” felosztás nem lehet alkalmas a társadalom objektív folyamatainak leírására.

Harmadszor álljon itt egy konkrét példa. A Hare Krisna mozgalom egyik alaptétele szerint, aki az élvezeteket hajszolja, az nem élhet egyben lelki életet is. A mozgalom, vallás egyik politikai jelszóvá fordítható alaptézise éppen az, hogy ahol lehet, ott a szellemi dolgokat előnyben kell részesíteni az érzékiekkel szemben, még utóbbiak rovására is. Az egésznek célja pedig nem más, mint a „megváltás” tehát kikerülni a földi (és más bolygókon való) életek örök láncolatából, tehát megszabadulni tehát teljes szellemi lénnyé válni, ledobni a testi élet nyűgét. Tehát ebben az életben azért kell tennünk valamit, hogy aztán halálunk után jobb legyen.

„Megkülönböztethetünk igaz és hamis szükségleteket. „Hamisak azok, amelyeket az egyénre a … társadalmi érdekeltség kényszerít rá: azok a szükségletek, melyek állandósítják a gürcölést, az agresszivitást, a nyomort és a gürcölést. Kielégítésük lehet fölöttébb örömteli az egyén számára, ám ez a boldogság nem olyan, amelyet védelmezni kellene, ha arra szolgál, hogy meggátolja ama képesség kifejlődését, hogy fölismerjük az egész beteg voltát. Hogy megragadjuk a betegség meggyógyításának eszközeit.” (Marcuse, tk 1990) – láthatjuk másik példánkban.

Marcuse ezek után hozzáteszi: minden olyan tudat hamis tudat, amely egy eszköz megszerzését (például a pénzhajhászást) tekinti céljának valódi célok elérése helyett, hiszen végső soron – tehetjük hozzá – így az élet folyamán maga a valódi cél, amit az eszköz lehetővé tenne, nem érhető el, hiszen az eszköz sem érhető el végülis.

Ha ezek után a Krisna és a marcusei gondolatmenetet összevetjük, láthatjuk, hogy azok pontosan egymást kizáró módon definiálják az igaz, illetve a hamis tudatot.

Láthattuk tehát, hogy eddigi megfogalmazásaink értékorientáltak, így nehezen használhatóak voltak. (nem is beszélve arról, hogy szinte valamennyinek található ilyen ellentétpárja, mint a Marcuse-krisna összevetés, illetve, hogy egyikkel egy másik rendszer nem írható le, tehát nem kompatíbilis definíciók ezek). Ezért most bevezetünk egy értékmentes igaz-hamis tudati felosztás. Ennek értelmében – a politikai cselekvés szempontjából – igaz tudat az, amikor az alany ösztönös és tudatos tudata egyaránt hozzásimul az adott ideológiához, amennyiben tehát a kettő között nincs konfliktus. Ez a megfogalmazás rövidtávú elemzéseknél ugyan jelenthet problémát, de a társadalmi változtatások dimenziójában aligha. Általa objektívabb és bővebb vizsgálódásra nyílik lehetőség, hiszen szinte valamennyi gondolati rendszer leírható általa.