Hirdetés

Hume gyakorlati filozófiája

21 perc olvasás
Fentebb, amikor utalást tettünk Descartes és Spinoza gyakorlati filozófiai nézeteire, kitűnt, hogy az újkori filozófusok számára az erkölcsfilozófia kiindulópontját gyakran az képezi, hogy azonosítjuk az emberi affekciókat (öröm, harag, részvét, stb.), ezeket egyfajta értékelésnek vetjük alá, aztán rámutatunk, hogy hogyan lehet ezeket uralni — hogyan lehet a megfelelő affekciókat érvényesíteni, a nem megfelelőeket pedig elnyomni vagy kiiktatni. Mondhatjuk, hogy ennek a fajta gyakorlati filozófiának az alapja az erkölcsileg releváns emberi cselekvések pszichológiai elemzése: vagyis az, amit ma morálpszichológiának nevezünk. Hume ennek a morálpszichológiai megközelítésmódnak volt a legnagyobb alakja az újkori filozófiában. Gyakorlati filozófiája az emberi szenvedélyek egy sajátos tipológiáján, illetve működésük és összefüggéseik egy eredeti magyarázatán alapult.
Egyik főművében, az Értekezés az emberi természetről című monumentális munkában Hume azt álltja, hogy ha elemzés alá veszünk egy elismerten gonosz tettet, mondjuk a szándékos emberölést, akkor semmi mást nem tálunk, mint szenvedélyeket, motívumokat, szándékokat, gondolatokat. Azt, hogy az adott cselekedetet miért tartjuk gonosznak, csak akkor érthetjük meg, ha feltárjuk azt a pszichológiai mechanizmust, amely ezt az ítéletet kíséri. Rá kell jönnünk, hogy az, ami miatt a cselekedetet gonosznak ítéljük, nem a cselekedetben, hanem bennünk van: abból ered, hogy a cselekedet az erkölcsi helytelenítés érzését váltja ki bennünk (az ezzel járó szenvedélyekkel együtt). Az erkölcsi jelenségek megértéséhez tehát egy pszichológiai elemzésen (az erkölcsi ítéletet megfogalmazó személy pszichológiai reakcióinak elemzésén) keresztül vezet az út.
Ez úgy hangzik, mintha Hume nem is gyakorlati filozófusként közelített volna a cselekvés problematikájához. Ennek valóban vannak jelei az életművében. Egy helyen például megkülönbözteti az elméleti és a gyakorlati filozófiát, és azt mondja, az elméleti filozófus úgy közelít az emberi természethez, hogy csak megérteni akarja azokat az elveket, amelyek irányítják a gondolkodást, működésbe hozzák az érzelmeket. Ezzel szemben a gyakorlati filozófus arra vállalkozik, hogy az erényeket a legjobb fényben tüntesse fel, felhasználva a költészet és az ékesszólás minden eszközét, hogy megragadja a képzeletünket és az érzéseinket. Ebben az összevetésben ő a saját tevékenységét elméleti filozófiaként jellemzi. Olyasvalamiként tehát, amit fentebb (a II. előadásban) leíró cselekvéselméletként jellemeztünk. Nem lehet, hogy itt talán nincs is gyakorlati filozófia abban az értelemben, ahogy erről eddig beszéltünk?
Nos, nem. Hume ugyanis meg volt győződve róla, hogy filozófiai elemzése nagyon is alkalmas rá, hogy vonzalmat ébresszen az erény iránt. Ha ugyanis alapos és pontos (elméleti) elemzésnek vetjük alá azokat a pszichológiai és társadalmi mechanizmusokat, amelyekben az erkölcsi jelenségek megtestesülnek, akkor azt fogjuk látni, hogy az erények remekül illenek az emberi természethez. Egy ilyen elemzés nagyban megkönnyíti a ‘gyakorlati filozófus’ dolgát. Nem kell győzködnie bennünket az erények értékéről: elég, ha elmondja az igazságot az emberi természettel való kapcsolatukról. Hume magabiztos pillanataiban azt vallotta, hogy műveiben elvégezte a gyakorlati filozófus munkáját is.
Mint jeleztük, Hume gyakorlati filozófiájának kiindulópontja a racionális intuicionizmus kritikája. Ez a kritika minden bizonnyal két gondolati alapmotívumra épül. Az egyik módszertani természetű, a másik pedig azon alapul, hogy a racionális intuicionisták (illetve a különféle racionalisták) hibásan fogták fel az ész szerepét a cselekvésben: hibás volt a morálpszichológia, amit nézeteik előfeltételeztek.
Talán a módszertani érvvel érdemes kezdeni. Nemcsak azért, mert igen rövid, hanem azért is, mert igen átütő, és azóta is óriási hatást fejt ki a gyakorlati filozófiai gondolkodásban. Hume felhívta a figyelmet arra, hogy az erkölcsfilozófusok rendre arról beszélnek, hogy milyen az emberi természet, és hogy ennek nyomán milyen az ember. Aztán egy ponton arról kezdenek beszélni, hogy az embernek milyennek kell lennie. Ám nem világos, hogy hogyan lehet végrehajtani ezt az átmenetet a leíró beszédmódból a normatív beszédmódba. Abból ugyanis, ami van, nemigen következik, mi az, aminek lennie kell.25 (Az átmenet problematikus jellege jól érzékeltethető mindennapi példákkal. Abból, hogy egy meghatározott helyen vagyok, még nem következik, hogy ott kell lennem: lehet, hogy valójában megtiltották nekem, hogy odamenjek. Abból pedig, hogy most valahol lennem kéne, még nem következik, hogy ott is vagyok.) Hume azt sugallja, hogy valamiféle gondolkodási hibát vétenek azok, akiknél ellenőrizetlenül keveredik a leíró (‘van’) és a normatív (‘kell’) kifejezésmód. Rögtön látszik, hogy a racionális intuicionisták igencsak
Lásd David Hume: Értekezés az emberi természetről; Budapest: Gondolat, 1976, 641. o. kiszolgáltatottak ezzel az ellenvetéssel szemben. Náluk tényleg arról van szó, hogy a normatív szempontból releváns viszonyok felismerése ténykérdés. Komoly kérdésként vetődik fel, hogy hogyan képesek az általuk elfogadott tényállításokból az emberi cselekvésekre vonatkozó normatív következtetéseket levonni.
Hume érve olyannyira meggyőzőnek látszik, hogy a filozófusok nagy része azóta is a gyakorlati filozófiai érvelés egyik módszertani minimumfeltételének tekinti, hogy az ember ne következtessen leíró tételekből normatív tételekre. Innen ered Kant már említett megkülönböztetése is a Sein és a Sollen között, és szoros kapcsolat mutatható ki ‘Hume törvénye’ („a ‘van’-ból nem lehet a ‘kell’-re következtetni”) és egy lentebb kifejtésre kerülő konstrukció, a ‘naturalista hiba’ között is. Bár a tézist érték fontos kihívások (főleg az utóbbi évtizedekben), kevés filozófus gondolja, hogy Hume felismerése ne lenne valamilyen értelemben helytálló.
Többet tudunk meg azonban Hume gyakorlati filozófiájáról, ha a racionális intui cionisták ellen bevetett másik érvre összpontosítunk. Ez tárja fel ugyanis, hogy Hume hogyan használja morálpszichológiáját az általa elutasított nézetek elleni küzdelemben.
Hume a racionalista intuicionizmust úgy fogta fel, mint amely azt vallja, hogy minden értelmes lénynek kötelessége, hogy az ész vezetése alá rendelje a cselekvését. Ezzel a nézettel szemben hirdette azt a tézist, hogy az ész önmagában soha nem lehet semmilyen cselekvés motívuma, valamint hogy az ész önmagában sohasem állhat szemben egy szenvedéllyel, amely az akaratnak irányt szab. Ebből nem következik, hogy az észnek nincsen szerepe a cselekvés vezetésében, ám az igen, hogy ez a szerep másodlagos. Hume két vonatkozásban ismeri el az ész relevanciáját a cselekvésvezetésben: (1) az ész képes az ideák között elvont kapcsolatokat felállítani (például logikai összefüggéseket felfedezni), (2) az ész képes a tapasztalat alapján ok-okozati kapcsolatokat felállítani tárgyak és események között. Ennek alapján Hume azt állítja, hogy csak kétféleképpen fordulhat elő, hogy egy szenvedély ésszerűtlennek, vagyis az ész által korrigálhatónak bizonyul: (1) a szenvedély hamis meggyőződésen alapul (például félünk attól, ami bizonyíthatóan veszélytelen); (2) hibásan választjuk ki a célunkhoz vezető eszközöket.
Ez annyit tesz, hogy Hume szerint a cselekvési motívumok közvetlenül a szenvedélyekből (passions) fakadnak. A cselekvéshez célok kellenek, márpedig a célok a szenvedélyekből fakadnak. Alapvetően a szenvedélyek gyakorlatiak, nem pedig az ész belátásai. Az ész nem képes szembeszegülni a szenvedélyekkel: egy szenvedélynek csak egy másik szenvedély lehet a riválisa az akarat irányításában. Ezt fejezi ki Hume egyik legprovokatívabb tétele, mely szerint az ész nem más, mint a szenvedélyek rabszolgája, és nem is szabad másnak lennie. Hume azt gondolta, hogy ezt a tézist egy átütő filozófiai érv támogatja. A szenvedélyek pszichológiai állapotok, amelyek bizonyos feltételek között cselekvésre indítanak bennünket. Mint ilyenek, egyszerűen nem állítanak semmit. Az ész által felfedezett igazságok viszont állítások. Egy pszichológiai állapot és egy állítás között soha nem lehet valóságos ellentét. Ennek az álláspontnak a horderejét nagyon pontosan érzékelteti az a provokatív következtetés, amit maga Hume vont le belőle: nem mond ellent az észnek, hogy inkább akarjam a világ pusztulását, mint hogy egy karcolás essen az ujjamon; és nem mond ellent az észnek, hogy teljes pusztulásom árán akadályozzam meg, hogy a legkisebb sérelem is essen egy számomra idegen személyen.
Hume-nak érdekes magyarázata volt arra, hogy a racionalisták miért estek tévedésbe az emberi cselekvést illetően. Az ember hajlamos azt hinni, hogy a szenvedélyek mindig erőszakosak és felkavaróak (mint például a bosszúvágy). Ez azonban tévedés: vannak ‘nyugodt szenvedélyek’ is (mint a jóindulat, a kedvesség, az erkölcsi helyeslés), és ezek némelyike kifejezetten erős és átfogó befolyást gyakorol ránk. Az ilyen szenvedélyek képesek legyőzni, legalábbis az esetek nagy részében, az erőszakos szenvedélyeket. Nos, a racionalisták valójában a nyugodt szenvedélyek hatását keverik össze az ész közreműködésével a cselekvésben. Leginkább egy konkrét nyugodt szenvedélyt hajlamosak az ész tevékenységeként felfogni: azt, amelynek nyomán az ember általános érvénnyel vonzódik a jóhoz és viszolyog a rossztól.
Hume módszertana és elemzési módja kiválóan szemléltethető gyakorlati filozófiája egyik központi eleme, az igazságosságra vonatkozó elmélete alapján. Ebben ugyanis példaszerűen kapcsolódnak össze a gyakorlati tételek és a morálpszichológiai felismerések. Érdemes hát részletezni egy kicsit ezt az elméletet.
Hume szerint a társadalom működése szempontjából különleges szerepe van az igazságosságnak, ugyanakkor elméleti tisztázását eléggé nehézzé teszi, hogy az igazságosság olyan erény, aminek a követése gyakran kifejezetten ellentétes a felismert önérdekkel. (Az igazságosság gyakran arra késztet bennünket, hogy elfogadjuk, hogy valami, amire vágyunk, nem nekünk, hanem valaki másnak jár.) Ez már csak azért is érdekes nehézségeket vet fel, mert Hume egyik módszertani tétele, hogy „semmiféle cselekedet nem lehet erényes vagy erkölcsileg jó, ha csupán erkölcsös voltának tudata váltja ki, és nincs valami külön indítéka is természetünkben.” Ezért eleve elesik az a magyarázat, hogy közvetlenül a kötelességtudat indít bennünket arra, hogy igazságosan bánjunk másokkal. Hume fontos szerepet tulajdonít ugyan a kötelességtudatnak, de meggyőződése, hogy kell lennie valamilyen alapvetőbb érzésnek, illetve emberi reakciónak, amely az igazságos cselekedetekkel kapcsolatos kötelességtudat eredetére rámutat.
Érdemes először is rámutatni, hogy Hume az igazságosság szabályain alapvetően a tulajdonnal kapcsolatos szabályokat érti (amelyek arra vonatkoznak, hogy a mások tulajdonát tiszteletben kell tartani, és a tulajdon csak meghatározott tranzakciók — mint például szerződés, ajándékozás, öröklés — révén kerülhet át igazságosan az egyik embertől a másikhoz). Ez annak tudható be, hogy Hume szerint háromféle jó dolgot mondhatunk a magunkénak: a szellem belső elégedettségét, a test külső előnyeit és a tulajdon élvezetét. Az elsőt nem lehet elvenni mástól, a másodikat el lehet ugyan venni (például azzal, hogy megsebesítik vagy megbetegítik), de ebből a másik embernek nem származik haszna. Ezért az emberek nincsenek igazán motiválva arra, hogy a jó dolgok első két változatában próbáljanak kárt tenni (még ha vannak is ez alól kivételek). A tulajdonunktól azonban úgy lehet megfosztani bennünket, hogy abból egy másik ember kifejezetten hasznot húzhat. Ennek tudható be, hogy a tulajdon biztonsága veti föl a legtöbb nehézséget a társadalom számára. (Ezért van az, hogy az emberek nyereségvágya jelenti a legnagyobb kihívást a társadalom számára.)

Lapozz a további részletekért

1 2


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!