Hume gyakorlati filozófiája
Nos, abból, hogy az igazságosság nem kapcsolódik közvetlenül, vagy valamilyen könnyen átlátható módon az emberi motívumokhoz (ellentétben például a gyerekekről való gondoskodással, amely azonnal jó érzést vált ki az emberből), Hume végső soron arra következtet, hogy az igazságosság nem természetes, hanem mesterséges erény, amit az emberek bizonyos gyakorlati problémák megértése nyomán alakítottak ki, és konvenciók révén stabilizáltak. Ebből nem következik, hogy az igazságosság szabályai önkényesek lennének. Az ugyanis, aki megérti az emberi állapotot, hamar felismeri, hogy az emberek szükségszerűen alakítják ki az igazságosság konvencióit. Azok a konvenciók pedig, amelyek ténylegesen kialakultak (tehát a tulajdon védelmével és átruházásával kapcsolatos, általunk is ismert és megszokott szabályok), gyakorlatilag a legjobbak.
Hume-nak az igazságosság eredetéről szóló magyarázata abból indul ki, hogy a vágyak és a szükségletek kielégítése szempontjából az ember van a legnehezebb helyzetben az élőlények között. Vágyai megszámlálhatatlanok, ám kielégítésükre csak szűkös erőforrások állnak rendelkezésre. Mármost az ember a szűkösségnek ezen az állapotán csak a társadalom révén képes érdemben változtatni. Az egyes embernek önmagában nincs elég ereje, hogy bármilyen jelentős munkát véghezvigyen, egyetlen mesterségben sem válhat tökéletessé, és akár ereje, akár szerencséje hagyja el, elkerülhetetlenül romlás vár rá. A társadalom mindhárom bajt orvosolja. Az összefogás növeli az ember erejét, a foglalkozások megosztása (a munkamegosztás) gyarapítja képességeit, a kölcsönös segítség védelmet jelent a sorscsapásokkal szemben.
Az ember számára azonban hiába előnyös a társadalom, Hume szerint pusztán elmélkedés révén soha nem ismeri fel a jelzett előnyöket. Kell tehát egy olyan szükséglet, amelyek kielégítése során az ember megtapasztalja a társulás előnyeit. Ez a szükséglet a nemek közötti vonzalom, amelyből egy további kötelék is adódik: az utódokról való gondoskodás. Ennek nyomán lényegében minden ember esetében kialakul azoknak a köre, akikről szívesen gondoskodik, akiknek a jó sorsa fontos számára. Ez mindenki számára felismerhetővé teszi a társulás előnyeit. Ezzel persze még csak egy viszonylag szűk körre terjed ki az ösztönzés, hogy törődjünk mások javával (azok körére, akikhez kötődünk érzelmileg). A társadalmi kapcsolatokat viszont csak úgy lehet stabilizálni, ha ennél szélesebb körre terjed ki a morális szabályok érvénye. Mivel erre a bajra a nyers emberi természetben nem találunk megoldást, itt már mesterséges intézkedésekre van szükség, amelyek az emberi értelmen és ítélőképességen alapulnak. Az embereknek megállapodásra kell jutniuk abban, hogy biztonságossá teszik a birtokolható javak élvezetét. Ebből a megállapodásból ered aztán a tulajdon, a jog és a kötelezettség ideája. Vagyis ebből a megállapodásból ered az a konvenció, amiben megtestesül az igazságosság. Az igazságosság úgy is felfogható, mint egy konvencionális szabályrendszer, amelynek révén a méltányos bánásmód normáit kiterjesztjük mindenkire, aki a társadalomhoz tartozik.
Joggal merül fel a kérdés, hogy az a belátás, hogy a társadalom előnyös számunkra, elegendő-e ahhoz, hogy az igazságosság érvényesüljön, és ezzel lehetővé váljon a társadalom fenntartása. Elvégre, mint láttuk, Hume számára nem elegendő egy cselekvés erkölcsös jellegének belátása: kell valamilyen pszichológiai motívum (szenvedély) is, ami az igazságosság tiszteletben tartására indítja az embert. Nos, fentebb már jeleztük, hogy Hume szerint a nyereségvágy az, ami a tulajdonra (ezen keresztül pedig az igazságosságra) a legnagyobb veszélyt jelenti. Azt is gondolta azonban, hogy a nyereségvágy képes bizonyos értelemben korlátozni önmagát. Az igazságosság szabályai ugyanis nem önmagában a nyereségvággyal állnak ellentétben, hanem csak annak féktelen és azonnali kiélésével. Az emberek megtapasztalhatják, hogy ha sikerül felépíteni egy működő társadalmat (amelyben a tulajdon biztonságban van), akkor hosszú távon jobban gyarapodnak a javak is. Végső soron tehát az igazságosság erénye is összhangban van az ember önérdekével (önszeretetével).
Van azonban itt még egy problémahalmaz. Azt már láttuk, hogy miért áll az embereknek érdekében igazságosan cselekedni. De vajon miért kell ezekhez a cselekedetekhez az erkölcsi erény, az erkölcsi helyeslés ideáinak is kapcsolódniuk? A kérdés egy olyan kérdést érint, amit az imént már jeleztünk. Az emberek felismerik ugyan a társulás előnyeit, de ezek az előnyök csak azok körében válnak igazán érzékelhetővé számukra, akikhez kötődnek érzelmileg. Ebben a körben az önérdek által is motivált törődés megmagyarázza a társulások belső stabilitását. De mi van a többiekkel? Őrájuk is szükség van ahhoz, hogy a társadalom jól működjön. (Ebből is látszik, hogy Hume nem gondolta, hogy az emberek javíthatatlanul önzőek, noha nem tagadta, hogy az önzés az egyik legfontosabb sajátossága az emberi természetnek. Ezért akarta megmutatni, hogy tulajdon annak is előnyös, aki csak magára gondol.)
Hume azt gondolta, hogy az igazságosság működését nem magyarázza meg önmagában az önérdek által is motivált törődés a számunkra fontos emberek javával. Az igazságos vagy éppen igazságtalan cselekedetek gyakran annyira távolról érintik az érdekeinket, vagy éppen a számunkra fontos emberek érdekeit, hogy az önérdek nem lehet az alapja az erkölcsi reakcióinknak. Gyakran igen nehéz felismerni bármilyen érdekeltséget, ha nem minket, hanem valaki mást ér igazságtalanság. Mégis, az emberekből az ilyen esetek is erkölcsi reakciókat váltanak ki: tiltakoznak az igazságtalanság miatt. Lennie kell tehát még egy érzésnek, ami közreműködik az igazságosság mechanizmusának működésében. Nos, ez az érzés a szimpátia (együttérzés). A szimpátia alapja az, hogy az embereknek sajátos a pszichológiai alkata: fogékonyak egymás érzéseire, könnyen azonosulnak mások szenvedéseivel, a magukévá teszik mások rossz érzéseit. A szimpátia nyilvánul meg akkor, amikor véteknek nevezünk minden olyan cselekedetet, amelynek látványa rossz érzést vált ki belőlünk, és erénynek minden olyan cselekedetet, amely elégedettséget vált ki belőlünk. A szimpátia teszi lehetővé, hogy az igazságosság mechanizmusának működését kiterjesszük a felismert érdekeltségek határain túlra. „Tehát eredetileg az önérdek indítására alakítjuk ki az igazságosságnak a rendszerét, de annak, hogy ez az erény erkölcsi helyeslést vált ki belőlünk, a közérdek iránti szimpátiánk a forrása.”
Mindez talán jelzi, hogy a szimpátia milyen fontos szerepet játszik Hume erkölcsfilozófiájában. Ami azt illeti, Hume olyannyira alapvetőnek tekintette, hogy a szimpátia fogalma segítségével ragadta meg magát az erkölcsi ítélet jellegzetességeit is. A szimpátia a lelke annak az erkölcsi érzéknek, amelynek segítségével erkölcsi ítéleteket fogalmazunk meg. Hume-nál ugyanis az erkölcsi ítélet a helyeslés, illetve a helytelenítés érzésén alapul. Egy olyan érzésen, amit akkor érzünk, ha valakinek a jellemvonásait ‘általános nézőpontból’ ítéljük meg. Ekkor nem a saját érdekeink szempontjából tekintünk az adott cselekvésre: ítéletünket az érintett személy, illetve a hozzá kötődő személyek (barátok, családtagok, szomszédok) iránt érzett szimpátia vezérli. (Az sem mellékes, hogy ilyenkor aszerint ítéljük meg valaki tulajdonságait, hogy azoknak melyek az általában jellemző hatásaik.)
Talán kiérezhető ebből, hogy Hume milyen nagyhatású filozófiai koncepciót hozott létre. Hume örökségének elemei több filozófiai irányzatban is fellelhetőek. Először is ő az igazodási pontja azoknak a megközelítéseknek, amelyek az erkölcsi jelenségeket morálpszichológiai alapon magyarázzák, vagy amelyek a társadalmi együttélés feltételeiből vezetik le és igazolják az erkölcsi erényeket vagy normákat. Azzal, hogy az igazságosságot konvenciókra vezette vissze, ő lett az atyja az erkölcsi konvencionalizmus modern formáinak (az antik konvencionalizmus egészen más jellegű volt). Legalább ilyen fontos, hogy Hume az egyik legfontosabb alakja annak a hagyománynak, amely az erkölcsi ítéleteket erkölcsi érzések kifejeződésének tekinti. Az erkölcsi szubjektivizmus modern formái szinte kivétel nélkül ebből indulnak ki. Azzal pedig, hogy elemzéseinek középpontjába az önérdekét követő embert állította, fontos előfutára lett az utilitarizmusnak is.
Lapozz a további részletekért