Hirdetés

Benedictus Spinoza (1632-1677)

7 perc olvasás
Benedictus Spinoza (1632-1677)

Az itt tárgyalt filozófusok közül Spinoza vette a legkomolyabban Descartes filozófiai törekvéseit. Ennek megfelelően az ő tematikája, terminológiája és módszertana mutatja a legtöbb átfedést a kartéziánizmussal. Ehhez képes meglepőnek tűnhet, hogy metafizikája egészen más módon ábrázolja a világot, mint Descartes. Ez annak tudható be, hogy Spinoza igyekezett a következetlenséget kiiktatni Descartes koncepciójából, és nem rettent vissza attól, hogy ezzel olyan következtetésekig jut el, amelyek meglepőnek vagy akár hihetetlennek tűnnek. Ezen a módon Spinoza egy egészen egyedi koncepcióhoz jutott el, amelynek igazából soha nem voltak követői, és amely a legtöbb filozófusból heves ellenállást váltott ki.

Hirdetés


Spinoza törekvéseit úgy is fel lehet tehát fogni, mint amelyek megpróbálták megoldani, lehetőleg a kartéziánus megközelítésmód keretei között, a Descartes által hátrahagyott filozófiai problémákat. A pszichofizikai problémát például úgy, hogy Spinoza azt mondta, a fizikai és a pszichés jelenségek ugyanannak a valóságnak a különböző kifejeződései. A ‘pszichés’ és a ‘fizikai’ nem állnak ellentétben egymással (ezért az összeegyeztetésükkel sem kell bíbelődnünk): azt a két nézőpontot jelzik, amelyből a valóság szemlélhető. Nyilvánvaló azonban, hogy Spinoza filozófiájának sajátosságai abból tűnnek ki elsősorban, ahogy a descartes-i szubsztancia-problémát próbálta kezelni.

Mint említettük fentebb, Descartes következetlenül alkalmazta a szubsztancia fogalmát a filozófiájában. Istent más értelemben mondta szubsztanciának, mint a kiterjedt dolgot, illetve a gondolkodó dolgot. Spinoza felszámolta a kétértelműséget, és csak azt nevezte szubsztanciának, ami létezésében nem szorul semmi másra (ami önmagában hordja az okát). Eléggé világos, hogy ez a szubsztancia-fogalom csak egyetlen létezőre illik: Istenre. Minden más létező rászorul valamilyen, hozzá képest külső létesítő okra. (Például nem létezne, ha Isten nem teremtette volna meg a világot, amelynek a részét képezi.)

Spinoza az attribútum fogalmát Descartes-hoz hasonlóan használta: a szubsztancia lényegmeghatározó tulajdonságát értette alatta. Mivel a szubsztancia definícióját csak Istenre lehet alkalmazni, az attribútumok itt Isten lényegmeghatározó tulajdonságai lettek. Az ilyen attribútumokból végtelen soknak kell lennie (hiszen Isten végtelen lény), de kettőt Spinoza nevesített is: a kiterjedést és a gondolkodást. Itt talált tehát helyet azoknak a tulajdonságoknak, amelyek Descartes-nál az anyagi és a szellemi szubsztanciát jellemezték.

De akkor milyen státust tudunk biztosítani az egyedi létezőknek (mint amilyenek az egyes emberek)? Nos, Spinoza szerint az egyes létezők móduszok. A módusz is hosszú múltra visszatekintő filozófiai fogalom: a szubsztancia változásnak alávetett állapotait értjük alatta. Az tehát, hogy Spinoza módusznak tekintette az egyedi létezőket, annyit tesz, hogy ezek a létezők Isten puszta megnyilvánulásai, változó állapotai. Így viszont azt kell mondanunk, hogy minden egyes létező Isten része, Isten pedig egyterjedelmű a természettel. Ezt fejezi ki Spinoza ismert fordulata: Deus sive Natura (Isten, avagy Természet). Isten és a természet fogalma ugyanazt jelöli. Emiatt szokták azt mondani, hogy Spinoza filozófiája a panteizmus modern megnyilvánulása. (Érdemes megjegyezni, hogy fiatal korában Descartes-ra is vonzást gyakorolt az az elképzelés, hogy Isten az egyetlen szubsztancia, de ő visszarettent ennek a tételnek a következményeitől.)

Hirdetés

Spinoza koncepciójának több érdekes következménye is volt. Az egyik például az, hogy ebben a rendszerben nemigen lehet helyet találni a szabadságnak. Mindent áthat a szükségszerűség, hisz minden egy tökéletes lény része: egy tökéletes lényben pedig semmi nem történik véletlenszerűen vagy spontán módon. Másként, mint ahogy létrehozta őket, Isten nem hozhatta volna létre a dolgokat. Tehát Spinoza is a determinizmus egyik változata mellett kötött ki. Maga Spinoza egyébként ennek ellenére (alapvetően erkölcs- és politikai filozófiai megfontolásokból) próbált értelmet adni a szabadságnak. Akkor beszélt szabadságról, ha valamit, saját természetének szükségszerűsége folytán létezik, és önmaga (saját természete) készteti cselekvésre. Szükségesnek, illetve kényszerűnek pedig azt, aminek meghatározott módon való létezését, illetve működését valami más határozza meg.

Lapozz a további részletekért

1 2


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!