Ahhoz, hogy tisztábban lássuk a gyakorlati filozófia tematikáját, valamivel többet kell tudnunk a gyakorlati igazolás struktúrájáról. Nos, a gyakorlati igazolás valamilyen cselekvésről szól, amit valamilyen gyakorlatilag releváns minősítéssel illetünk (‘jó’, ‘rossz’, ‘helyes’, ‘helytelen’, ‘elfogadható’, ‘elfogadhatatlan’, ’tilos’, ‘megengedett’, ‘kötelező’, stb.), a minősítést pedig gyakorlati indokokkal támasztjuk alá. A gyakorlati igazolás sikere azon múlik, hogy az adott cselekvés vonatkozásában, az adott minősítés alátámasztható-e a hivatkozott gyakorlati indokokkal.

A gyakorlati igazolás formális struktúrája tehát ilyesféle:

‘X cselekvés m minősítést érdemel, mert i indok emellett szól.’ Bár a gyakorlati igazolást kifejezésre juttató nyelvi megoldások nem mindig öltik ezt a formát, azért könnyen konstruálhatunk olyan, nem túl életszerűtlen gyakorlati állításokat, amelyek megfelelnek a vázolt szerkezetnek. („Amit tettem, helyes volt, mert ez volt az adott helyzetben az erkölcsi kötelességem.” „Amit tettem, nem kifogásolható, mert megszereztem a szükséges engedélyeket.” „Amit tettél, nagy hiba volt, mert több embert is csúnyán megbántottál vele.”)

Az iménti példák azt sugallhatják, hogy a gyakorlati igazolás valamiféle utólagos okoskodás a cselekvésről, de ez nem okvetlenül van így. Az igazolási kérdést ki lehet bontani abban a mérlegelési folyamatban is, amely a cselekvésre irányuló gyakorlati döntést megelőzi (vagyis a gyakorlati deliberáció folyamatában). („Szerintem helyesen tesszük, ha belevágunk ebbe a vállalkozásba, mert most a siker minden feltétele adott.”) Ám azért az utólagos igazolás tekinthető a tipikusabb megjelenési formának. Az emberek többnyire úgy cselekednek, hogy előzetesen nem hoznak kifejezett döntést a cselekvés irányáról, és nem is mérlegelik másokkal beszélgetve, hogy mit kell tenniük.

Gyakoribb, hogy az embernek utólag kell számot adnia arról, amit tett, meg kell mutatnia másoknak, hogy kivédhetőek a cselekvésével kapcsolatos bírálatok. Ugyanakkor a két igazolási helyzet különbsége elméleti szempontból nem különösebben meghatározó. Az előzetes deliberáció és az utólagos magyarázkodás szempontjai kölcsönösen átjárhatóak. Például a cselekvés utólagos igazolása minden bizonnyal csak olyan szempontokra hivatkozhat, amelyek már a cselekvés előtt is relevánsak voltak. A cselekvés indokainak előzetes mérlegelése pedig gyakran arra tekintettel megy végbe, hogy mit mondunk majd azoknak, akik utólag számon kérik rajtunk a tetteinket.

Ha a gyakorlati filozófia a gyakorlati igazolás körül forog, akkor elméleti feladatait nyilvánvalóan nem az határozza meg, hogy az emberek minősítésekkel látják el a cselekvéseket, hanem az, hogy ezeket a minősítéseket a gyakorlati indokok fényében mérlegelik. A gyakorlati filozófiai vizsgálódások súlypontja arra esik, ami a gyakorlati állításokban a ‘mert’ után következik: a gyakorlati indokokra. A gyakorlati filozófiai problematika értelmezhető úgy is, mint ami végső soron arra irányul, hogy tisztázza a gyakorlati indokok fogalmi jellegzetességeit, forrásait, valamint azt, hogy mi teszi a gyakorlati indokokat képessé a gyakorlati igazolásra.

Nem árt itt tenni egy megjegyzést. A jelenlegi elemzés a gyakorlati indok fogalmát állítja a középpontba. Tehát követi egy viszonylag új elméletnek, a gyakorlati indokok elméletének terminológiáját. Ez azonban nem szükségszerű. A régebbi gyakorlati filozófiák, illetve a modern gyakorlati filozófiák egy része a gyakorlati indok helyett inkább olyan fogalmakat állít a középpontja, mint az ‘elv’, a ‘maxima’ vagy a ‘norma’. Ám az, amit ezek a fogalmak kifejeznek, nagyobb nehézségek nélkül kifejezhető a gyakorlati indokokra való utalással is. (Az ‘elv’ fogalmát integráljuk is majd a fogalmi készletünkbe.)

 

Érdemes egy kicsit beszélni arról is, hogy mi teszi a gyakorlati igazolást sikeressé. Először is azt kell leszögezni, hogy a gyakorlati igazolás a gyakorlati ész reflexiója a cselekvésről. Ennek megfelelően arra irányul, hogy ‘ésszerűként’ mutassa fel a cselekvést az adott körülmények között, az érintett cselekvőkre vonatkozóan. A gyakorlati indokok csak arra lehetnek kihatással, akinek számít, hogy a cselekvés ésszerűként tűnjön fel önmaga és mások előtt. Az igazolás alanya és címzettje ennek megfelelően egyaránt csak értelmes cselekvő lehet.

De vajon mikor mondhatjuk, hogy az igazolás sikeresnek bizonyult? Nos, az első összefüggés az, hogy az igazolásnak mindig van alanya és címzettje. Az igazolás defenzív eljárás, amely akkor válhat szükségessé, ha valaki kifogásokat emel egy adott cselekvéssel összefüggésben, vagy a cselekvő rájön, hogy tettei vagy tervei sebezhetőek bizonyos kritikákkal szemben. A gyakorlati igazolás igénye akkor merül fel, ha a cselekvő (vagy valaki más) az ilyen helyzeteket kihívásként érzékeli, amelyekre válaszolni kell. Ez azért fontos, mert ebből kell kiindulnunk, amikor arra keressük a választ, miben áll a gyakorlati igazolás mércéje, mikor mondhatunk egy gyakorlati igazolást sikeresnek.

Az igazolás címzettje a ‘releváns másik’, aki joggal tart igény arra, hogy igazolják előtte a cselekvést (mert például őt is érintik a cselekvés hatásai). A releváns mások kritikája vagy akár egyet nem értése jelent kihívást a cselekvő számára. A releváns másik lehet egy személy, vagy személyek egy csoportja, de a releváns mások köre felölelhet akár egy egész nemzetet, egy egész civilizációt, sőt, az egész emberiséget is. (Azzal szemben, aki egy világháborút robbant ki, bármely ember támaszthat jogos igazolási igényt.) Ennek fényében a gyakorlati igazolás akkor sikeres, ha képes megküzdeni a kihívásokkal, amelyekre válaszolnia kell, vagyis ha megvan benne a lehetőség, hogy leszerelje a kritikákat. A sikeres igazolás az, amely a ‘releváns mások’ oldaláról elfogadással találkozik, illetve (legalább elvben) találkozhat.

A sikeres gyakorlati igazoláshoz jó, azaz igazolásra képes gyakorlati indokok kellenek. A gyakorlati indokok igazolási képessége sok tényező függvénye, és a cselekvés körülményei is alapvetően befolyásolják. (Az, hogy „azért tettem, mert sok pénzt kaptam érte”, jó indokot szolgáltat, ha arról van szó, miért írt meg valaki egy szakvéleményt, de akár felháborító módon elfogadhatatlan is lehet, ha arról, miért ölt meg valakit.) Különböző szituációkban különböző indokoknak lehet meg a kellő igazolóereje. Az tehát, hogy mikor, milyen gyakorlati indokok alkalmasak a cselekvés igazolására, nem válaszolható meg általános érvénnyel. Meg kell elégednünk néhány formális szempont kiemelésével.

Ebből a szempontból az egyik alapvető kategoriális megkülönbözetés az önkényes és a racionális indokokat állítja szembe egymással. Azok az indokok, amelyek képesek egy adott összefüggésben a releváns mások előtt igazolni a cselekvést, az adott összefüggésben racionálisak. Az olyan indokok, amelyek egy adott összefüggésben nem alkalmasak a cselekvés igazolására, önkényesek.

A gyakorlati filozófia egyik alapvető fogalmi problémája az, hogy lehet-e úgy gyakorlati indokokat szolgáltatni, hogy azok ne legyenek önkényesek. A gyakorlati filozófia meghatározó problémája tehát a gyakorlati (más néven normatív) racionalitás kérdése. Van-e mód arra, hogy elkerüljük az önkényességet a cselekvésben? Miben rejlik a gyakorlati racionalitás? A gyakorlati racionalitás milyen jelleget ölt a gyakorlati filozófia részterületein: miben áll az erkölcsi, a politikai, a jogi racionalitás?

 

Eddig arról beszéltünk, hogy az indokok milyen szerepet játszanak a gyakorlati igazolásban. Hiba lenne azonban hallgatni arról, hogy a gyakorlati indokoknak van egy másik fontos szerepe. A cselekvés mindig valamilyen szándék irányítása alatt zajlik. (A cselekvés intencionális aktus.) Az ember olyan megnyilvánulásait, amelyekhez nem kapcsolódik intenció (az alvajárás, a tudatmódosító szerek hatása alatt végzett mozdulatok, stb.), nem is nevezhetjük cselekvésnek.

Mármost azt, hogy a megnyilvánulás mögött meghúzódik-e valamiféle intenció, úgy tudjuk tisztázni, hogy rákérdezünk, képesek vagyunk-e azt indokok fényében ábrázolni. Ha erre nem vagyunk képesek, nem lehetünk biztosak abban, hogy cselekvésről van szó. Ilyenkor természetesen a gyakorlati igazolás kérdése is elveszíti a relevanciáját. Ha nem tudjuk úgy látni a cselekvést, mint ami valamilyen célt, érdeket, feltételezett ‘jót’ szolgál, akkor nem tudunk rá indokokat vonatkoztatni, és nem tudjuk vele kapcsolatban kibontani a gyakorlati igazolás kérdését. A gyakorlati indokok tehát összefüggésben állnak a cselekvés érthetőségének problémájával.