Azok, akik szerint vannak olyan gyakorlati mércék, amelyeket nem az emberek alkottak meg, és amelyeket az emberi konvenciók nem is módosíthatnak, a gyakorlati filozófiai objektivizmus  képviselői.   A  gyakorlati   filozófiai   objektivizmus   annak  a  filozófiai hagyománynak a keretei között alakult ki, amit természetjogtannak szoktunk nevezni. Az elnevezés arra utal, hogy vannak olyan gyakorlati mércék, amelyek ‘természetesek,’ amelyek megismeréséhez nem a változó emberi konvenciókat, hanem az örök és változatlan természetet kell vizsgálnunk és megértenünk. Fontos leszögezni, hogy a természetjogtan, szemben azzal, amit a neve sugall, nem jogi tan (noha vannak olyan változatai, amelyeket jogi tanként fejtettek ki). A természetjogtan sokkal inkább természetjogi etika, illetve természetjogi politikai filozófia, mint természetjogi jogtan. Az, hogy a ‘jogosság’ eszméje megjelenik ennek a hagyománynak az elnevezésében, arra utal, hogy a természetet úgy fogjuk fel, mint amelynek törvényei (törvényszerűségei) vannak, amelyek meghatározzák, mi az, ami a természettől fogva helyes vagy jogos.

A természetjogtan ennek megfelelően az egyik markáns, és ma is befolyásos elképzelés a gyakorlati filozófia alapjairól. Azon a meggyőződésen alapul, hogy léteznek objektív, vagy akár abszolút emberi mércék. Arról, hogy ezek pontosan miből származnak, többféle elképzelés is kialakult a természetjogi hagyományon belül.

A modernitás előtti természetjogi nézetek jellemző módon abból indultak ki, hogy az objektív gyakorlati mércék forrása az, hogy az embernek természeténél fogva van valamilyen rendeltetése. Az embernek azt kell tennie, ami a rendeltetésének megfelel. (Ennek az elképzelésnek a legismertebb formája az, hogy az ember teremtett lény — ti. Isten által teremtett lény —, ennek megfelelően ahhoz a rendeltetéshez kell igazodnia, amit a teremtője határozott meg számára.) Ez a nézet egy átfogóbb filozófiai szemléletmód megnyilvánulása, amely nemcsak az embernek, hanem minden létezőnek tulajdonít valamilyen rendeltetést vagy funkciót. Minden létezőnek van valamilyen lényege, és létezésének az az értelme, hogy ezt a lényeget megvalósítsa. (Szokták ezt a ‘lényegvalóság tanának’ nevezni.) Ez a fajta természetjogtan tehát kifejezetten támaszkodik bizonyos feltevésekre a létezők, különösen pedig az ember ontológiai (lételméleti) jellemzőiről. Ezért nevezhetjük ezt a megközelítésmódot ontológiai természetjogtannak.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy az a fajta természetjogtan szoros kapcsolatot teremt a metafizika és a gyakorlati filozófia között. Talán a következő szerkezet mutatja a legvilágosabban (bár talán túl egyszerűen) a vonatkozó összefüggést. A kiindulópontot egy metafizika képezi, tehát filozófiai állítások a valóság természetéről és struktúrájáról. Ez a metafizikai válaszol arra, mi a létező, a létezőknek milyen kategóriái (osztályai, rendjei) vannak. Ebből tárható fel aztán egyik létező, az ember filozófiai karaktere kifejthető egy filozófiai antropológia. Ez a filozófiai antropológia lehetővé teszi az ember rendeltetésének megragadását, ennek alapján pedig egy normatív antropológia kidolgozását, amely arról szólt, hogy egy ilyen és ilyen metafizikai keretben elgondolt értelmes lény (az ember) létezésének milyen normatív vonatkozásai vannak, mi az, amit az embernek természettől fogva tennie kell. Itt kapunk választ arra is, hogy az ember alapvetően jó vagy rossz, mi a természetes célja, amely törekvéseinek vezérfonalát jelenti, melyek a természetes kötelességei, illetve jogai. A szó szoros értelmében ez a normatív antropológia képezi a természetjogot.

A normatív antropológia megnyitja az utat a gyakorlati filozófia részterületeinek elméleti feldolgozása előtt. A természetjogi erkölcsfilozófia tisztázza, hogy az ember, akinek ilyen és ilyen metafizikai alkata van, személy szerint hogyan viselje magát (milyen célokat helyes kitűznie, mit tehet és mit nem a többi emberrel). A természetjogi politikai filozófia pedig azt, hogy az adott normatív antropológiából mi következik a politikai intézményekre nézve (azaz hogyan kell megtalálni a politikai intézmények helyes formáját). A szó voltaképpen értelmében vett jogfilozófia, amely a jog (a jogi érvelés) sajátos terminológiai készletét veszi birtokba, (logikailag) csak ezután következik. Alapját egy politikai filozófia képezi (ez kapcsolja hozzá a releváns normatív antropológiához), de valamilyen mértékben mindig tekintettel van az erkölcsfilozófiára is. A jogfilozófia úgy próbálja tisztázni a jogelvek és a jogi intézmények elméleti problematikáját, hogy tekintettel van arra is, hogy mi az ember helye a világban.

 

Az újkori gyakorlati filozófiában meggyengült az ontológiai természetjogtan helyzete. Különösen fontos ebből a szempontból Hume-nak az a kritikája, amely az ilyesfajta gyakorlati filozófiákat a normatív és a leíró elméletek szempontjainak összekeverésével vádolta meg. Ennek hatására megkérdőjeleződött az az érvelési stratégia, amely a természetjogot a metafizikára visszanyúlva próbálta megragadni. Egyesek azzal kezdtek kísérletezni, hogy az objektív gyakorlati mércéket ontológiai szempontokra tekintet nélkül tárják fel. Ez lett az ún. deontológiai természetjogtan. A deontológiai természetjogtan mindmáig legbefolyásosabb változata Immanuel Kant gyakorlati filozófiája. A későbbiekben igyekszünk majd alaposabban tisztázni Kant gyakorlati filozófiai nézeteit.

Az ontológiai természetjogtan azonban nem tűnt el, úgyhogy a mai gyakorlati filozófiában az ontológiai és a deontológiai természetjogtan változatai együtt (és egymással vitázva) vannak jelen. Az ontológiai természetjogtant elsősorban az arisztoteliánus gyakorlati filozófiák kortárs változatai reprezentálják.