A Descartes által hátrahagyott problémák

Az anyagi dolgok esetében persze másként áll a dolog. Azok is szubsztanciálisak ugyan, de egy másik attribútum folytán. Oket egy másik tulajdonságtól nem lehet megfosztani: attól, hogy van kiterjedésük (vagyis elfoglalnak valamennyit a térből). Descartes ezt a következő példával szemlélteti. Képzeljünk egy darab friss viaszt, amint előttünk hever az asztalon. Ez a viasz szilárd halmazállapotú, van egy bizonyos színe, egy bizonyos illata. Ha közel visszük a tűzhöz, akkor ezek a tulajdonságok hamarosan elvesznek: megváltozik a halmazállapota (folyékony lesz), színtelenné válik, és elveszíti az illatát. A viasznak szinte minden érzékelhető tulajdonsága megváltozott. Csupán egyetlen tulajdonsága maradt változatlan: továbbra is kiterjedt dologként áll előttünk.

Ez a metafizikai konstrukció azonban, amely egyébként remekül szolgálja Descartes matematizáló természetfilozófiájának céljait (hiszen a kiterjedés az egyik olyan tulajdonság, amit nehézségek nélkül lehet matematikai úton modellezni), váratlan nehézséget vet fel Descartes filozófiai antropológiájában. Említettük, hogy az ember szellemi szubsztanciaként ismer magára. Ám ugyanakkor az embernek van testi, azaz anyagi létezése is, amelynek révén az anyagi szubsztanciák világába is beletartozik. (Az ember, testi mivoltánál fogva, alá van vetve a fizikai törvényeknek.) Az embert tehát úgy kell leírnunk, mint aki valamilyen módon két szubsztancia egysége: res cogitans és res extensa egyszerre. Ez első ránézésre jól megfelel az intuitív elképzeléseinknek, és a kereszténység elfogadott tételeinek is: az ember egyrészt test, másrészt lélek. A gond ott van, hogy ha az embert ilyen kettős lényként fogjuk fel (azaz dualista módon), akkor valamilyen módon meg kell magyaráznunk, hogy a test és a lélek között hogyan lehetséges a kölcsönhatás. Hogyan képes a lélek irányítani a testet, és hogyan váltanak ki a test állapotai érzéseket (például fájdalmat) a lélekben?

Descartes számára ez azért okozott nehézséget, mert ő azt gondolta, hogy két dolog között csak akkor lehetséges a kölcsönhatás, ha van közös attribútumuk. Ezért képes hatni szellem a szellemre, illetve anyagi létező az anyagi létezőre. A testnek és a léleknek azonban nincs közös attribútuma: az egyik kiterjedt dolog, a másik pedig gondolkodó dolog. Akkor viszont hogyan lehetséges, hogy a lélek irányítása alatt tartja a testet? Hogyan képes például az akarat megmozdítani az izmokat? Ez a pszichofizikai probléma: a ‘pszichikai’ és a ‘fizikai’ közötti áthatás problémája.

Descartes erre a problémára sohasem talált megnyugtató megoldást. Amivel előállt, nyilvánvalóan nem fogadható el. O azt állította, hogy az agyban van egy bizonyos hely (a tobozmirigy), amelyben a lélek székel. Innen irányítja a testet az ún. ‘életszellem’ (spiritus animalis) segítségével. Ám mivel azt mondta, hogy az életszellem egyfajta finom anyag, sürgető módon jelentkezik a kérdés, hogy az életszellemet vajon hogyan képes mozgásban tartani a lélek.

A későbbi filozófusokra maradt tehát a pszichofizikai probléma megoldása. Itt három megoldási javaslatot érdemes röviden ismertetni. Az elsőt képviselte az az irányzat, amit okkázionalizmusnak neveznek. Ennek Nicole Malebranche volt a legismertebb alakja, de megemlíthető még itt Geulincx és Huygens neve is. Az okkázionalizmus lényege az, hogy, mint már annyiszor a kartéziánus filozófiában, most is Istenben kell keresnünk a megoldást. Isten mind a szellemi, mind az anyagi világra képes hatást gyakorolni. Isten tehát képes kapcsolatot teremteni a lélek és a test között. Valahányszor a lélek olyan szándékot formál, amely a test mozgatására irányul, Isten ennek megfelelően megmozdítja a testet. És valahányszor a testet valamilyen hatás éri, Isten kiváltja a lélekben a megfelelő érzést. Az okkázionalista felfogás előnye az, hogy olyan megoldást kínál a pszichofizikai problémára, amely összhangban áll a descartes-i filozófia alapvető törekvéseivel, mégsem vált különösebben népszerűvé. Vegyük észre például, hogy beleütközik egy súlyos erkölcs¬teológiai nehézségbe. Elvégre ha a lélek valamilyen gonoszság végrehajtására akarja használni a testet (mondjuk egy brutális gyilkosság végrehajtására), akkor az okkázionalizmus valójában Istent teszi meg a szörnyű tett közvetlen végrehajtójává.