A Descartes által hátrahagyott problémák

Egy másik, igen eredeti megoldással állt elő Leibniz: nála is Isten játssza a meghatározó szerepet, de egészen másként. Ő abból indult ki, hogy Isten mindentudó. Éppen ezért abban a pillanatban, amikor megteremtette a világot, már előre látta az összes eseményt, amely le fog benne zajlani. Ennek megfelelően módjában állt előre úgy rendezni a dolgokat, hogy pszichikai és a fizikai folyamatok összhangban legyenek egymással. Előre elrendezte például, hogy amikor bennem kialakul az a szándék, hogy felemelem a kezem, a testem pontosan akkor hajtja végre a kéz felemelését. Nincs valóságos áthatás a két folyamat között, de az Isten által megállapított, előre rögzített harmónia (harmonia praestabilita) folytán mégis egymáshoz vannak igazítva.

A 18. században megjelent a pszichofizikai probléma egy másik, lényegesen egyszerűbb megoldása is, amit Julien Offray de LaMettrie nevéhez szoktak kapcsolni. Ennek az a lényege, hogy fel kell adnunk Descartes dualizmusát: nem szabad az embert két ellentétes szubsztancia egységeként kezelni. A probléma rögtön eltűnik, ha az embert egyetlen szubsztanciaként gondoljuk el: méghozzá anyagi szubsztanciaként. Persze ekkor felmerül a kérdés, hogy az emberi élet szellemi oldaláról hogyan adhatunk számot. Nos, LaMettrie ehhez éppen Descartes filozófiájából merített egy gondolati motívumot. Descartes ugyanis tagadta, hogy az állatoknak lenne lelke (rendelkeznének a gondolkodás képességével). Azt, hogy ennek ellenére képesek mozogni, érzékelni, sőt, okosabb állatok esetében emlékezni, kötődést kialakítani, Descartes azzal magyarázta, hogy az állatok voltaképpen bonyolult gépezetek. LaMettrie erre támaszkodva mondhatta, hogy valójában az embert is elgondolhatjuk bonyolult gépezetként, és akkor a pszichofizikai probléma egyszerűen eltűnik. Ez az ‘ember¬gép’ koncepciója, amely a maga idejében igen nagy feltűnést keltett a filozófusok körében. Descartes filozófiája ebben az esetben a materializmus egyik sajátos változatához ad ösztönzést.

A harmadik megoldatlan probléma, amit Descartes az utódaira hagyott az, amit fentebb szubsztancia-problémának neveztünk. Arról van szó, hogy Descartes a fentebb már elemzett kétfajta szubsztancia (res cogitans, res extensa) mellett beszél egy harmadik szubsztanciáról, Istenről is. Ez azért okoz gondot, mert Istent egészen más alapon tekinti szubsztanciának, mint a többi szubsztanciát. A gondolkodó dolog és a kiterjedt dolog szubsztancialitása azzal van kapcsolatban, hogy kell lennie valaminek, ami a tulajdonságokat hordozza, illetve azzal, amit az attribútumokról megtudtunk. Isten azonban azért szubsztancia Descartes-nál, mert létezésében nem szorul semmi másra: magában hordja létezésének okát. (Nem teremtette senki.)

Ebből rögtön látszik, hogy Descartes szubsztanciafogalma kétértelmű. Más indokokra tekintettel mondjuk szubsztanciának a kiterjedt dolgot és Istent, ráadásul ezek az indokok nem is hozhatóak közös nevezőre. A kiterjedt vagy a gondolkodó dolog nem lehet abban az értelemben szubsztancia, ahogy Isten — elvégre minden anyagi dolog és minden ember létezése feltételez valamilyen létesítő okot. Fontos feladat lett tehát a filozófusok számára, hogy számolják fel ezt a kétértelműséget.

Ebből érthető meg Spinoza filozófiájának kiindulópontja. Talán ő ragaszkodott a legkövetkezetesebben ahhoz a terminológiai készlethez, amelyet Descartes kidolgozott. Ám amikor egyértelművé tette a szubsztancia fogalmát, mégis egy egészen más filozófia rendszerhez jutott el.