[Somogyi kázus]

Tegnap Csököl és Hedrehely csaknem üstökbe kapott,
Egy sem akarván engedni a másiknak a papot.
Utóljára, hogy egymásnak nem akartak engedni,
Botra, balaskára kezdett a dolog kerekedni.
A nagy süvegû csökliek kikeltek eb rendébe,
Szintén úgy, mint mikor erdõt vágni mentek Gigébe.
A felpálinkázott polgár egymás után topogott,
A bocskor Hedrehely felé a hó hátán csoszogott.
Az erdõn által útazván, Kadarkútra bémentek,
Ott megálltak, Hedrehelybe kettõtõl beizentek,
Hogy mondjanak le a papról, mert õk el nem szenvedik,
Ha másként nem, Kis Bálintot vérekkel sem engedik,
Melyet a hedrahelyiek amidõn meghallának,
A csökli deputátusra jó ötvent nyomatának.
Ezzel botra kelt a falu, Csökölnek ellenére,
Kovácsitól és Gigétõl több segítséget kére,
S a horogi puszta körûl a parasztság öszvegyûlt,
A mérész csökli nép pedig Kadarkútba tábort ûlt.
De mégis, hogy kedvezzenek õk is egymás vérinek,
Hedrahelyiek bírája így izent a csöklinek:
Hát ti lenpogácsán hízott, erdõvágó s megcsapott
Csökliek! nem akarjátok adni nekünk a papot?
Ahol pozdorján rágódik mind anyja, mind leánya,
Fija, apja rozson leng, teng, menne oda a fránya.
Nálunk buza ám a kenyér, a bor sem oly kótyonfitty,
De Csökölben a visnyei is guter Wein, mert a’ sincs.
Minden termés bõven tõlti határunknak mezejét,
Nincs szükségünk, hogy levágjuk a más falu erdejét,
De minden módon egy papot jobban eltart Hedrehely,
Mert mindennel bír, s ami több, derék disznótartó hely.
Erre egyik csökli esküdt így felelt: Hallják, ketek!
Én a kendtek beszédjére nem sokat felelgetek.
Ha eltarthatnak egy papot, kentek, édes emberem,
Nálunk sem hal ám meg éhen, mert elég széna terem.
Csököl mindég Csököl marad, Hedrehely csak Hedrehely.
Kár egy ilyen emberséges embernek oly ronda hely.

A szóbeszédrõl már botra kelt volna a lármájok,
Hanem szerencsére egy szép nimfa szállt le hozzájok,
Amelyet minden képírók festenek szûz formába,
Két szárny lebeg a két vállán, trombita a szájába,
A rozsólisos butellán ilyet akárki látott,
Ha gondos szemmel megnézte ott a Fáma-Volátot.
A hír az: e’ beszélte el mind a két fél bíráknak,
Hogy mi már a végezése Bálintnak s az atyáknak.
E bõlcs fejek intézetén nyúgodjatok meg készen,
Úgyis a felsõség ellen száz paraszt is mit tészen?
Különben is hajóljanak egymás barátságára,
S kézenfogva menjenek el Bálint nevenapjára.
El is jöttek, Kis Bálintom, a te tiszteletedre,
Mind a két fél ezer áldást kívánván a fejedre,
Amely áldás mibõl állott, azt most mindjárt elmondom,
Mert az ilyet elmondani másként is az én gondom.
Bálint, élj sok esztendõket örömmel e világban,
Virágozzék édes házad állandó boldogságban!
Élj sokáig hív pároddal, nagyot nõjjön Esztered,
Kedves csemetéd Ádámra üssön, majd ha megnyered!
Légyen teljes vígságtokra ezután is a többi,
Végre a boldog lelkekhez szálljatok fel sat [öbbi].
Úgyis tudjuk, hogy hosszasan köszönnek a parasztok,
Azzal a sok köszöntéssel hát senkit sem fárasztok.
Hanem inkább azt tanácslom, tõltsünk bort a gégébe,
Vígadozzunk, amint tegnap s tegnapelõtt Gigébe.
Most pediglen legközelebb, kinek üres glázlija,
Tõltse meg, s mondja ezt velem az egész kompánia:
Élj, Kis Bálint! ezt kivánja néked az egész Csököl,
Amelynek kathedrájába már te többé nem pököl.
Élj, Kis Bálint! ezt kívánja az egész Hedrehelyed,
Mely egész életedbe lesz állandó csendes helyed.
Élj, Kis Bálint! ezt kívánja néked az egész asztal,
Amely benned maga iránt szívességet tapasztal.
Élj, Kis Bálint! ezt kívánják velem együtt mindenek,
Élj, Kis Bálint! élj, Kis Bálint! kedvesid is éljenek!