Hirdetés

Gróf Károlyi József úrnak

Gróf Károlyi József úrnak – Csokonai Vitéz Mihály

A nagy gróf Károlyi Józsefet s isteni
Fényû virtussait kezdem énekleni.
     Legszentebb igazság! hagyd el az
egeket!
     Szállj le s újjaiddal illesd ez
éneket!
S engedd, hogy a költõ véknyan szõtt meséje
Lehessen ártatlan fejed piperéje.
     Mondd meg a dicsõség halmán
Károlyinak,
     Mint adódott fényes széke
atyjainak.
Csak alig virágzott ifjúsággal képe,
Már az érdem köves bércére fellépe.
S követvén õsinek dicsõ nyomdokait,
Botlás nélkûl járta darabos hantjait.
     Bár a most serdûlni kezdõ
Alcidesnek
     Sokan sok akadályt s leseket
keresnek:
De mégis, hogy útját emberûl megfussa,
Van egy kézenfogva vivõ Frónimussa.
     A gyönyörûségnek, mely a
virtust veszti,
     Bágyasztó karjai közé nem
ereszti.
Tudván, hogy e csalárd énekû szírenek
Sok nagyot halálos sírba temettenek.
     Megvetvén hát ifjú szíve puha
kényjét,
     Mászkálja a virtus és érdem
ösvényjét
S végre kimerített erõvel, izzadtan
A meredek bércnek szélére felpattan.
Hol a tiszteletnek ûlvén hintajába,
Az érdemmel együtt megy dicsõ várába,
     Itt elkopott útas-ruháit leveti,
     Bársony palástjába Hónor
õltözteti.
Letörölvén izzadt cseppjeit újjával,
Éleszti az égbõl szállt ambróziával. –
     Azután csókokat orcájára
vetvén,
     Fejet hajt, és nyájas karjain
vezetvén,
Viszi a dicsõség fényes templomába,
Mely a hegytetõn függ, az ég szomszédjába.
     A halhatatlanság pitvara, s
mennyei
     Éltünknek itt nyílnak örök
esztendei.
Itt a dicsõségnek vezeti elébe
Károlyit s ajánlja õsei rendébe.
     Õseinek; akik már a dicsõségnek
     Egén elsõ fényû ragyogással
égnek.
Kiknek már neveik a templom falába
Metszve tûndökölnek adamás táblába.
     S lelkeik egy fényes ködbõl font
fellegnek
     Szárnyain a többi hérókkal
lebegnek. –
A József nevét is ezek után vágja,
Hogy az idõ irígy foga meg ne rágja. –
     Ekkor a dicsõség székébe
ûltette,
     Isteni kezeit rá áldással tette.
Mennyei súgárral ragyogtatja szemét,
Mely világosabbá tégye nagy érdemét. –
     Végre a templomból mindnyájan
kijõnek,
     Viszi karonfogva egy laurus
erdõnek,
Mely a gyémántokkal fénylõ falak mellett
Örök tiszteletû árnyékkal zõldellett.
     A héróknak sírja egy csendes
berekbe
     Szent borzadást öntött a néma
lélekbe.
Amint fekûvének itt a hazafiak
Örök áldására méltó Károlyiak:
     Tisztes hamvaikon borostyánok
nõttek
     S felettek szentséges árnyékokat
szõttek.
Melyek a nékiek áldozó hazának
Sóhajtásaitól gyengén suhogának.
     S a bennek pihegõ ekhónak kebele
     A sír felé bágyadt hanggal
nyögdécsele.
A dicsõség egyik laurusra felhága,
S róla egy pár legszebb ágacskát levága.
     Mely a fáról függõ és
ellenséges vért
     Izzadó fegyverek vasához még nem
ért.
Még most is könnyekkel csorgott ágacskája,
Melyet sok hazafi hullatott reája.
     Meleg volt még most is a hív
magyaroktól
     Levelére mélyen raggatott
csókoktól.
Ezt kötötte öszve, s a mindég mellette
Õrt álló Zichynek kezébe engedte.
     Nem lévén senki is nála
méltóbb erre,
     Hogy laurust tehessen egy ilyen
emberre.
Meglett: s ekkor eljött Zichy Károlyival,
A haza sokféle rendû fiaival. –
     Melyet látván Pallás, a
megkoszorúzott
     Grófnak múzsáival örömnótát
húzott,
Kérvén térdhajtással annyi gráciáját,
Hogy végye kedvesen vékony hederáját,
     Melyet az örvendõ magyar
Hélikonnak
     Ártatlan leányi tisztelettel
fonnak.
S ámbár ékesítse dicsõ borostyánja:
Ez is homlokait csókolni kívánja;
     Hogy tanúja légyen azon
tiszteletnek,
Mellyel eránta a múzsák viseltetnek.

     Én is itt a hegy tövében,
     Hol nem igen meredek,
     Nagysádnak magam nevében
     Apró violát szedek;
     És laurusához kapcsolva,
     Bémutatom kézcsókolva:
     Végye tõlem kegyesen!

Az élõ nyelven tett köszöntés

Eljöttetek hát, óh, haza nagyjai!
Dicsõ személyek! akiket a mai
     Idõk örömmel énekelnek
     S glória vára felé emelnek.

Nagy nemzetünknek csillaga, gróf Zichy!
Dicséretinknek érdeme csak kicsi:
     És így talán homályosítjuk
     Majd ha nagy érdemidet nagyítjuk.

Nagy gróf, dicsõ vér, Károlyi! Nagy nemed
Nagyobbra fogja vinni nagy érdemed:
     Mi hát, kik e kis võlgybe
ûlünk,
     Mély özönébe nem is merûlünk.

Köszönni mégis tiszteletünk vezet,
Csókolni légyen hát szabad e kezet!
     Hadd zengjen ilyen szíves ének
     A magyarok kegyes Istenének:

Dicsõ hazánknak nagyjai, éljetek!
Járjék az érdem istene véletek,
     A virtus érc bástyája légyen
     S több koszorút fejetekre
tégyen.

Múzsák, vegyétek isteni szárny alá,
Ezt már sok árva múzsa tapasztalá;
     Hogy védjen Ily hatalmas Aegis
     Béfedezése alatt az ég is!


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!