A haza templomának örömnapja

Aggredere a magnos aderít iam tempus honores,
Pollio! et incipient magni procedere menses,

Virgilius Ecl. IV. v. 12 et 48

Élj! élj! nagyszívû hazafi! aki szívedre vetted
Sorsunkat és múzsámat is unszolva serkengetted –

Horváth, Holmi III. v. 25. 26.

     [Gróf Széchényi Ferenc lesz
az én énekem. –
Vajha most hattyúi szárnyam volna nekem.
Imé, e fõ grófnak érdemei nagyok;
Somogynak hálával talpig adós vagyok,
Amaz már régólta pártfogásába vett,
Emez vélem sok jót, sok szívességet tett.
Széchényi és Somogy két oly nevezetek,
Kiket én eléggé nem énekelhetek.
Virgonc fantázia! agyvelõk nimfája,
Te, a vén valóság piperés lyánykája,
Te lelkesítsd hát meg egyûgyû énekem:
Ha hattyúi szavam nem lehet is nekem.]

     Van a magyar haza hármas bérce
felett
A legmagosabbik tetõn egy szegelet,
Hová csak az olyan nagy lelkek hághatnak,
Kik a haza iránt hûséget mutatnak.
Szent hely ez, a hérók elõtt szentek szente,
Hol szív kell, nem hang, rang, sem nem cifra mente.
Itt áll mohos fala hazánk templomának,
S pislogó oltára annak angyalának.

     Szent hely a hazáé: mind
távol menjenek
Hazám szent helyétõl a szentségtelenek!
Én pedig áldozó ruhákba õltözve,
Babérkoszorúkkal homlokom kötözve,
Lantolván ekkorig nem hallott éneket,
Felnyitom e régi szentséges helyeket.
Tömjént, mirrhát viszek hazám óltárára,
Új szeneket rakok alvó parázsára.
Felszállok a templom tornyának csúcsába,
Tátra sziklájára, az ég szomszédjába,
Ahol a magyarok erõs istenének
Zsámolyszéke alatt harsog magyar ének.
Ott az elhúnyt scytha vitézekkel szembe
Óriási lelket võn gyarló testembe,
Fenn az agg cserfákon tébolygó ekhóval
Minaréti hangon ezt zengem felszóval:
„Él még a szép nimfa, a bús Pannónia;
Örvendj s borúlj arcra, minden magyar fia!”

     Meredek kõsziklák bémohodzott
szirtja,
Melynek vén tüskéit semmi kéz nem irtja,
Vezess e szent hegyre, vezess fel engemet,
Kíméld tántorogni kezdõ lépésemet! –
Ím, már látom távol a kõszálak alatt,
Látom, vagy láttatom látni a szent falat.
Már rémlik elõttem szomorú formában
A melánkóliás erdõ homályában. –
E néma csendesség lelkemet borzasztja,
Szent volta homlokom hidegen izzasztja:
Közepén a sûrû, nyálkás setétségnek
A halotti mécsek pisla fénnyel égnek.
Az odvas ciprosfák gyász szín árnyékában
Egy-egy bémohodzott sírkõ áll magában,
S a sarlót nem próbált dudva közt hevernek
Eltört darabjai sok régi fegyvernek,
Hol az elhányt sisak rozsdás üregében
A halálos csúvik sivákol fészkében.

     Szörnyû környék! melynek
rettent komorsága,
Talám ez a halál s a holtak országa?
Úgy van! ez a környék a holtak lakja lett,
De kiket a halál halhatatlanná tett.
[Kik, mikor egynéhány embert megöltenek,
Magok halhatatlan életet nyertenek,]
Õk ama vitézek, akik hajdanában
Bajnoki érdemet tettek a hazában.
E veres márványba bévésett írások,
Amint engedhetik az elporlódások,
Mutatják az Árpád s Hunyadi neveit,
Õrizik a magyar vitézek tetteit.
E vérrel tajtékzó patak folyamatja,
Mely sírjok oldalát végigharsogtatja,
S a halál ölében alvó setétséget
Fellármázván, hátán viszi a kétséget –
E gazban fejérlõ tetemmaradványok,
E nagy diadalmi kapuk és bálványok
Mind oly jelek, melyek a szívet serkentik
S a régi vitézek érdemit jelentik.
Oly jelek, melyeket te állítasz, Haza!
Annak, aki téged vérrel oltalmaza.

     Rettenetes környék! hálá
végre, hálá,
Hogy elalélt lelkem nyugtát megtalálá.
Szelídebb vidéket látok megnyílani,
A fojtó lélegzet kezd már tágítani.
Ligetes berekké válik a rengeteg,
Vér helyett folydogál kristályszín csergeteg.
Szagos virágokkal béterûlt halmokon,
Illatos jázminnnal bészõtt lugasokon
S pázsitos võlgyeken visz az út felfelé,
Hazám templomának szent pitvara felé.

     Isten hozzád, régi bajnokok
sírhelye!
Engem hív a szelíd békesség mezeje.
Fedezd szent árnyékkal azoknak csontjait,
Kik vérekkel védték hazám kõfalait.
Harsogjon nevekkel a hír trombitája,
Ûljön sírhantjukon a nemzet hálája!

     Mely kellemes vidék mosolyog
elõttem,
Miólta a hadi erdõbõl kijöttem!
Már itt nyájasabban lengedez a szellõ,
Itt a sír is vídám, a halál is kellõ.
Ím itt az oszlopnál egy márvány-lyánka sír:
Amott rózsákkal van béhintetve a sír;
Itt árnyékos ákász fedi a gyászhantot,
Odább a fejkõbe látok metszve lantot:
Amott egy sír mellõl magát felemeli
Egy pacsirta s dalját nyersen énekeli.
Túl a fülemüle egy bokor aljában
Kesereg, egy lengõ ághegyen, magában;
Most felsõ zengzete a cédrusgallyra hág,
Majd dörgõ alhangja a sír mélyére vág.
S mint mikor a zápor után a sivatag
Kõszirtnak gerincén lehömpörgõ patak,
Nem férvén árkába a duzzadt vízözön,
Orditó lármával görög a szirtközön;
Most kataraktaként bõg a bükkök között,
Melyekbe nyargaló árja megütközött;
Majd lejtõre jutván aléltan nyöszörög,
Vagy a túlsó võlgyben rekedezve dörög:
Ennyi fordúlást tesz csattogó daljában
A kis fülemüle a bokron búvában,
Küszködik magával keserves nótája,
Dombot, berket bétõlt gyász-trenódiája.

     Min jajgatsz, kis dalló? így
szólék magamban,
S felé közelíték andalgó útamban.
És ímé, egy új sír szemembe ütközött
A sorba ûltetett platanus-fák között:
Egy nagy márványoszlop közte veresellett,
S egy kõveder állott ott az oszlop mellett.
Istenem! mely szép szûz könyökölt le erre,
Sûrûen hullatván könnyét a vederre;
Felségesen fénylett annak özönébõl
Két szeme, mint a nap május felhõjébõl.
Kérdém okát halkkal íly mély keservének,
S hogy mi baja lehet egy íly istennének?
„Ah, úgymond, én vagyok a Somogy angyala;
Nézd e kõt, – sírj te is, – Czindery meghala.
Ah, nincs többé”… Ennél többet nem szólhatott,
Sóhajtott, sûrûen könnyezett, s hallgatott.
Én is hév könnyekkel áldoztam hamvának,
S megcsókolám kezét a bús angyalkának.

     Azonban, míg ekként kesereg a
szép szûz,
Ellepi az erdõt egy fényes égi tûz;
Megdördûl az égnek szomszéd boltozatja,
Dördûltét a templom visszahármaztatja;
Reng a fõld, a dombok, a berkek mormognak,
Kétfelõl a kürtök, trombiták harsognak. –
Még egy nagyot dördûl fent a hegytetõben,
S ímé, – leszáll az Úr egy fényes felhõben.
Az angyalok újra hármat kürtölének
S minden kürtölésre ekkép éneklének:
„Áldott az Úr, ama magyarok istene,
Ki árva népének ismét megjelene.”
„Él az Úr!” a lelkek ekképpen zengének.
„Él az Úr!” s a bércek rendre rendûlének.

     Csendesség lett. Az Úr végre
megszólala.
Szava a villámnál általhatóbb vala.
Felnyittatá örök könyvét a titoknak,
Szent könyvét a minket váró fátumoknak,
Melyben rendre meg van írva a jövendõ,
Pontba ki van szabva nap, hónap, esztendõ.
Ezzel egy fõ angyal, kit én minapában
Láttam, mely zokogva sírt Buda várában,
Elõállt s felszóval kizengé azokat
A magyar hazának írott fátumokat. –
Miket hallottam én! még most is reszketek,
Hol vídít, hol borzaszt az emlékezetek.
Elmondanám – de – de még mostanság titok,
Kedves magyarjaim, a ti fátumitok:
Elég, hogy él az Úr, nemzetünk Istene,
Ki árva népének ismét megjelene.
Él az Úr, és régi szennyedbõl kikelsz még,
Borongós felhõkkel gyászoló magyar ég!
Nemsoká felderûl õsi dicsõséged:
Ne félj, nagy nemzetem! ne félj, nem lesz véged.
Vajha napjaimat addig terjeszthetném,
Hogy e boldog idõ pontját megérhetném,
Lehetnék nézõje ímez arany kornak:
Vígan adnám osztán testemet a pornak,
Hattyúba szállt lelkem síromra repûlne
S még egyszer a magyar dalra megzendûlne. –

     Bétevé az angyal a könyvet, s
mindenek
Szentet kiáltottak s újra kürtöltetnek.
Visszatért egébe hazánk jó Istene,
S véle a mennyei sereg is felmene.
Fejet hajtott nékik a Somogy angyala,
Tudván, hogy derûl már napjának hajnala.
Felkél, s könnyebbûlvén szíve bánatjától,
Örömmel indúl meg Czindery sírjától.
Kére engemet is, kísérjem õt nyomba,
Vígadjak s menjek bé véle a templomba.
„Óh, hogyne engednék, drága angyal, néked!
Nyájas vagy, mint maga kellemes vidéked.
Ez ajánlásodat nagyra is becsûlöm
S öröminnepedet magam is megûlöm.”
Ezt mondám. Õ indúlt: én kísértem nyomba;
Vígadtam s bémentem véle a templomba.

     Pompás volt a templom mind
kívûl, mind belõl;
Oszlopos tornácok keríték kétfelõl,
Élõ sziklán állott vén fundamentuma,
Melyet szörnyû terhe s alkotmányja nyoma.
Formája gothika, és olyan volt pontban,
Mint a káptalannak temploma Pozsonyban.
Négyszegû kövekbõl állott vastag fala,
Bástyányi támasszal rakva volt oldala.
E tíz székulumnál idõsebb templomnak
Sok részein látszott nyoma az ostromnak,
Az égés, pusztítás, aludtvér jóformán
Megtetszett még most is oldalán és ormán.
De sem e romlások, sem sok dûledéki
Hajdani felségét el nem vették néki.
S ha az óságból is származik tisztelet:
Kérkedik ez sok új filegránok felett.
Az igaz magyarnak. A jó hazafinak.
Íly fennírása volt minden ajtajinak.
[Korinthusi rendû oszlopok kétfelõl
Tartották márványos tarka bóltját belõl.
A közép sor harminc oszlopot számlála,
S minden harmadikán egy-egy zászló álla,
Tornyos sátor-formán félrevont kárpitja
Csillagos bíborba a nézést kinyitja.]
Mennyezete nyúgodt márvány oszlopokon,
Tíz ország zászlói lobogtak azokon;
S amint elvégzõdött ez oszlopsikátor,
Ezüst csillagokkal bészõtt bíbor sátor
Tûndöklött a végén és két oldalra vált
Szép kárpitjaival szabad nézést csinált
Egész az oltárig, mely, meg nem keverve,
Merõn csak körmöci aranyból volt verve.
Átilla kerecsény tollú bokrétája,
Árpád buzogányja, István koronája,
A Mátyás hollója és a József neve
Ez oltárnak legfõbb dicsõséget teve.
Kívûl ez írás volt metszve oldalára:
Magyarok! szentséges a haza oltára.
Amint végigmenni mind a két oldalon,
Vastag gyémánt táblák függenek a falon,
Amelyekbe minden igaz magyar nagynak
Neve s érdemei felmetszetve vagynak.

     De amíg ezeket nézkélem
gondosan,
S Festetics! tégedet olvaslak hosszasan:
Béjön a hazának szûze a templomba,
Utána számos nép s gróf Széchényi nyomba.
Jobb kézen vezette gróf Csáki Széchényit, –
Mely dicsõ volt látni hazánk két szemfényit! –
Csáki! hazánk dísze, õsi nagy magyar vér,
Kiben még a Szabolcs kapitány vére vér;
Csáki! egyik híve jó fejedelmünknek,
Nagylelkû támassza dûlõ nemzetünknek;
Ki oly nagy dísze vagy nagy famíliádnak,
Mint nagy famíliád felséges hazádnak;
Bõlcs gróf! csak fiatal Múzsám erõsödjön,
S kitisztúlt lantomba hazám gyönyörködjön,
Csak az ég oly lelket s erõt adjon nekem:
Téged fog zengeni hattyúi énekem. – –

Felhág hát óltára pompás grádiccsára
A szép szûz, s reá néz Somogy nimfájára;
S elõbb is Széchényit zõld babérágával
Tisztelvén s az érdem bíbor palástjával;
Int: mind a vivátnak, mind a muzsikának
Vége lesz, s õ így szól Somogy nimfájának:

„Kedves vagy az égben: szíved kéreményi
Boldog véget nyertek: tiéd gróf Széchényi!
Tiéd õ, és amely szerencsét mind vára
Egész hazánk, azon örvend Kaposvára;
S amit óhajtozott ötvenkét vármegye,
Azzal kérkedhetik most a Zselic hegye.
Tiéd gróf Széchényi! örvend e szózaton,
Örvend ama magyar tenger, a Balaton:
Örvend a Drávának ligetes országa,
Hogy fõfõ székére gróf Széchényi hága.
[Víg hanggal zengedez a kunyhó s palota,
Vivátoz a nemes, tapsol a rabota.]
Úgy van! harsog a bérc, örvendez a lapos,
Ma minden örömnek hazája lett Kapos.
Õ az, kivel Somogy díszlik, mint fõ tiszttel,
Õ az, kit a király becsûl s hazánk tisztel.
Tudod, megmutatta nagy lelkét eleve,
Midõn öt vármegyét keze alá veve;
Midõn a Drávának mind a két szélénél
Nem volt semmi nagyobb Széchényi nevénél.
Még ma is azon van mind az öt vármegye,
Hogy õtet az érdem óltárára tegye.
Áldja benne most is régi fõispánját,
Hirdeti jó szívét s ritka tudományját,
Dicsekszik óhajtott emlékezetivel,
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
József is, hazánknak ama bõlcs királya,
József, a virtusnak már meghólt példája,
Kitõl helybenhagyást nyerni annyit tészen,
Mint minden érdemet béfogni egészen,
Ama tízek közzûl õt egynek esmerte,
Kikre magyar hazánk ügyét bízni merte;
Meg is elégedett minden lépésivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Tót, Horváth, Dalmata ország ma is bánja,
Hogy nem gróf Széchényi az õ vicé bánja.
Az õ kedves nevét emlegetik máig
A Drávától fogva Ádria partjáig,
Ez a három ország áldja és tiszteli,
Magyarország pedig az égig emeli.
Erdély csudálkozva hírdeti s hálával,
Miket tesz a magyar literatúrával.
Ausztria bámúlja, vegyûl mely szép szerbe
Kûlföldi galántság magyar karakterbe.
Kérkedik az ékes Nápoly ottlétivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Nem nyert-é örök díszt fõispáni széked,
Egy oly nagy hazafi adattatván néked,
Ki Nápolyba menvén országos követnek,
Dicsõséget szerzett a magyar nemzetnek?
Bámúlva csudálta Nápoly csínos népe,
Milyen a felséges magyar nemzet képe.
S Ferdinánd, ki jelen volt a diétában,
Diétánkat benne látta egysummában.
Bétõlt benne nemes hazánk bizodalma,
Függ mellén a Nápoly csillagos jutalma,
Örök dicsõséget szerzett a hazának,
Méltó tiszteletet nyert önnön magának.
Melyért a negédes Porticsi környéki
Tengeri víg hanggal udvarolnak néki,
S magok a bájoló tirrhéni szírenek
Az õ virtusiról versent éneklenek,
Bétõltvén Apennint az õ érdemivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Nyertes vagy, szép megye! nincs nyertesebb nálod,
Most, ami híjával valál, feltalálod:
Mert bár nálad lakott a bõség angyala,
Szegény valál, mert még Széchényid nem vala. –
Most, mikor õtet is megnyerted végtére,
Új hegyet tetéztél szerencséd hegyére.
Meglett, amit vártál: méltán örvendhetel,
Méltán diadalmi kaput emelhetel,
Melyre én íly kurta verset tenni fogok:
Somogynak határi mindenképp boldogok!”

1798. július 4.