Hirdetés

Az igazság diadalma

21 perc olvasás

Az igazság diadalma – Csokonai Vitéz Mihály

[Hatalmas Igazság! tekints le papodra,
Ki szent borzadással hág fel óltárodra.
Itt van a jót s gonoszt megmérséklõ fontod,
Itt a pallos, mellyel az embervért ontod.]

Igazság! ki bírod hazáúl a mennyet
S a fõldön sem vehetsz szûz orcádra szennyet,
Ki elõtt reszketve állnak a vétkesek,
Sõt a jámborok is mintegy félelmesek!
Még minekelõtte a halandó néked
Nevet adott volna, állt királyi széked;
És hogy a gonoszság a fõldet eltelte,
Csak diadalmadat s erõdet nevelte.
Óh, örök valóság! engedd, hadd tiszteljünk
S néked ma innepet és óltárt szenteljünk.
Mi ugyan, megbocsáss, már azt hittük vala,
Hogy számkivetve van a törvény angyala;
Mivel szent templomid fõldre döntettenek,
Feldúlt óltáridon meghûltek a szenek,
Birodalmát a bûn bûntetlen tartotta,
Az égre pökdösvén neved káromlotta.
Kijött az álnokság virtus lárvájába
S szelíden csúszott bé trónusod jussába;
Bár a fanatismust õ mondta, hogy ûzi,
Orrán füstölgött a fanatismus bûzi.
Magát a népeknek szívébe bétolta,
Az igazság kardját, fontját bitangolta.

     Tudod, szent Igazság! tudod mit
tárgyazok,
Igazság vagy: magad esméred kik azok.
Te jól láttál mindent; óh, mért veszteglettél?
Nálad volt az erõ: mért nem segítettél?
Óh, mért nem keltél ki, midõn hozzád nyögtünk,
Midõn segítségért sírva könyörögtünk?
Midõn kevély lelke Franciaországnak
Közönséges hadat izent a világnak,
És felkeveredvén a népnek sepreje –
Egy sokfejû monstrum, melynek mégsincs feje,
Melynek szabadsága virít száraz fában
És egyenlõsége áll veres sapkában,
Chimérákon töri mámor-lepte fejét,
Maskaráson tõlti bolond esztendejét –
Más népeket rablott, pénzét kizsarolta,
Az ember s nemzetek jussait gázolta.

     Ím, ím, felriadnak minden
tartományok,
Dúlnak a magoknak just formált zsiványok;
Elordítja magát a szelíd csendesség,
Felreppen fészkébõl a szunnyadt békesség;
Jus, törvény, tisztelet és jó rend megszorúl,
A négy elementum fergetegbe borúl.
Felhõkig göngyölög a mególthatatlan
Tûzláng, és az éther közönséges katlan:
Minden vizek árka embervérrel teli,
Márs a vén Óceán hátát megnyergeli:
A fõld nyög a roppant táborok súlyától
S részegûl a népek vérének árjától:
A levegõ ezer ordítástól bömböl,
A bombikra durrant ekhókra dörömböl.
A kõsziklát gyõzõ bástyák repedeznek,
A lelövött várak, tornyok töredeznek.
Futnak a porrá lett házból a lakosok,
Csak kéményerdõkké válnak a városok;
A kiraboltatott ártatlanok nyögnek;
A faluk hamvaik között füstölögnek. –
Itt szalad egy özvegy apró árváival,
Jajgatván, fejére kúcsolt karjaival:
Ott egy halvány asszony megõlt férje s atyja
Vérbe, porba kevert testét mosogatja;
Amott az éhhel holt háznép a tûz megett
Egymásra béhullott szemekkel nézeget.
Íly szívet-borzasztó, íly szörnyû látomást,
Óh, hogy nézhettél el ilyen szemlátomást?

     Ím, fut a fõldmíves áldott
ekéjétõl,
Habzik a szõllõhegy a munkás vérétõl,
Elhallgat mûhelyje a mesterembernek,
Az úton a meglõtt kalmárok hevernek.
Amott a tanácsos gombolygat praktikát,
A nyavalya töri itt a politikát,
Amott egy factio rontja a másikat,
Az erõsebb nyomja itt a gyarlóbbikat.
A fõldi fõldije vérétõl habozik,
Ember az embernek emberrel áldozik!
Im, a megcsalt népek bilincset csörgetnek,
Európa roskadt oszlopi reszketnek,
A törvények régi gyámjokat keresik:
Eljajdúl a világ és kétségbe esik. –

     Hol valál, míg így dúlt a
bûn, inség, halál?
Hol valál, óh örök Igazság? hol valál?
Talám csak az égben laksz már, csak az égben,
S minket, halandókat, itt hagysz a kétségben?
Óh, ha csak felséges szavad nem ijjeszti,
Egymást a balgatag halandó elveszti.
Ne hagyj, szent Igazság, dördûlj le az égbõl
S az emberiséget vedd ki az inségbõl. –

     De mit mondok! Óh, de mit
mondok ellened?
Élsz még, szent Igazság, él még szent Istened.
Élsz te még, bár a bûn s bolondság káromlott,
Élsz te, s még mennyei széked le nem romlott.
Eddig is csak azért vártál íly sokára,
Hogy térjen a bûnös elõbbi útára;
De mivel több vétket tetéztek vétkekre,
Itt az idõ, hogy már hozd õket eszekre. –
Megvan! a bûntetés pallosát felvevéd,
A világ nagyjait eszköziddé tevéd! –
De kiket is tudtál volna e mostani
Frígyeseken kívûl arra választani?
[Kik méltóságodhoz jobban illenének,
Egy világ dolgában íly részt vehetnének.]
Három nagy császárja a fõld öt részének
És egy monárkája Óceán vizének,
Négy fõ gyámolai a négy fõ vallásnak
Hogyne állhatnának ellent egy romlásnak?
Nem látott még a fõld ilyen ellenséget,
De nem is látott íly erõs szövetséget:
Róma! szégyenûlj meg fényes hatalmaddal,
Mikor minden ország két büszke fiaddal
A Farzal mezein táborba kiszálla,
S az ó-világ egy pár ármádává vála.

     Már-már bûntetõdnek ama
gonosztevõk,
Ama szép szín alatt fosztó emberevõk.
Nem késhetett tovább; kezdik az isteni
Bûntetõ korbácsot hátakon érezni.
Már kezdik hûteni az elõbbi hevet,
Kezdik már rettegni a császári nevet.
Lelkiesméretek belsõ furdalása
Nékik mind megannyi bombik ostromlása.
Csüggednek, mert bennek újabb tüzet nem gyújt
A nemes bátorság, melyet a virtus nyújt.
Látják, hogy nincs ügyök félénk madarkákkal,
S el nem ijeszthetik a szabadságfákkal,
Veres sapka váztól õk meg nem rettennek,
Minthogy Igazságnak harcolnak s Istennek.
Látják, vívniok kell gyõzhetetlen sassal,
Ki hidrafejeket szedi tûzzel, vassal:
S hogy nem dühödhetnek többé a világon,
S ledûl az Úr elõtt a párizsi Dágon.

     Ti pedig, világunk négy fõ
potentáti!
Ti a sértett jusnak bosszúló baráti!
Fényes trónusokból mennydörögjetek le
S a kárhozott bûnöst mennykövezzétek le. –

     Gyõzhetetlen császár! hazám
fejedelme
Kit lelkesít a hit és törvény szerelme,
Kihez annyi népet, vallást és nemzetet
Láncolt a közjóért lángoló szeretet,
Kiért sok vitéz nép kardokat köszörûl
A szabad Dunának mindkét partja körûl,
Ki oly fénnyel ragyogsz atyáid székében,
Mint a mái nap a tegnapi helyében, –
Kelj fel és sasoddal tétest fel végtére
A hármas-liliom-címert a Luvrére,
Melybõl kirángatván a Burbon fiait,
Latrok barlangjává tették szent falait;
Sõt annyi nép édes anyjának magzatja
Lett egy dühös népnek csúfos áldozatja,
Kinek vére kiált a bosszúért végre
Hozzád s az Istenhez, Bécsbe és az égre.
Indúlj meg, nagy szászár! indítsd meg népedet,
Néped a sírig fog követni tégedet,
Harcra kél éretted, s néki a jutalom
Vagy a halál lészen, vagy a diadalom.
Hazámfiai is, a kardos magyarok,
Kikben még nagy a szív s erõsek a karok,
Éretted õseik lelkébe õltöznek,
S a halál pázsitján bátran megütköznek.
Magyarok királya! még a nagylelkûség
Él magyarjaidban, él bennek a hûség;
Bízd meg nemzetemnek ezt a két virtussát,
S ne féltsd eleidnek örökös trónussát.
Maga adta néked István koronáját,
Örömmel viselte Bécs szelíd igáját,
Õrzötte székedet, fogja is õrizni:
Állandó a magyar, nem szokott módizni. –
Vagy állj meg, királyom, szent trónusod megett,
S nézd el a melletted harcoló sereget;
S örûlj, hogy néked fog oly szerencséd lenni,
Hogy a Burbon nevet fényre fogod tenni,
S ezt írhatjuk rólad a késõ világnak:
„Ferenc tett eleget minden igazságnak.”
[Addig is kívánom, hogy az Úr segéljen,
Hogy az én királyom, Ferenc császár éljen!]

     És te, Pál, a
muszkák rettenetes cárja,
Ki elõtt térdepel két világ tatárja;
Ki a Jeges tenger habját igazgatod,
Az északi pólust pálcádon forgatod;
Te, ki Svéciának partjaitól fogva, –
Hol a cobol-prémû Pétervár ragyogva
Kõlcsönözi tõled téli napfényedet,
Túlterjeszted Beering útján törvényedet:
[Te, aki sok vitéz népnek törvényt adál,
Te, kit a szamojéd ural s a kamcsadál,]
Te, ki Nagy Péternek ûlsz most a székében
S tõle külömbözöl csak az egy nevében,
Nagy Pál! Európát zendítsd fel s Ázsiát,
Rettentsd meg dzsidázó népeddel Galliát:
Hadd lássa az Óbi partjának lakossa,
Hogy sasod a pártost miként letapossa.
Hadd légyen távol is híre az osztyáknál,
Hogy nincs átkozottabb nép a franciáknál. –
Ím, a feldúlt világ néked reménykedik:
Szólj, elmegy Suvarov s gyõzödelmeskedik.
Tudják Martinestye szomorú vidéki,
Hogy látni és gyõzni egyszerre van néki
Tudják a törökök, tudják a lengyelek,
Hogy csak triumfusra szállt ki mindég velek.
Csupán hallatára az õ nagy nevének,
Az olasz békók is széttöredezének.
Így midõn a téli szélvészektõl hozott
Hócsoport a bércek csúcsára tornyozott,
Odapillant a nap, a havak olvadnak,
És morgó árvízzé válván, leszaladnak. –
Oroszok császárja! ímhol még markodban
Van e had mennyköve, lõdd ki haragodban.
Verd hadra a Neszter s Visztula városit,
Ûltesd fel a rabló Kaukasus lakosit;
S mutasd meg a képzés forró hagymázában
Tébolygó francia népnek valójában,
Mely vitézek azok, kik barlangban laknak,
S milyen veszedelem véteni északnak.
[Néked is kívánom, hogy az Úr segéljen,
Kívánom, hogy Pál cár triumfáljon s éljen!]

     Szelim! ki fõldünknek
legszebb közepében
Gyémántképpen ragyogsz az Ozman székében,
Amelynek zsámolyát három világ tartja,
Mossa márvány talpát hat tengernek partja,
Te, ki kulcsát bírod a szent városoknak,
Te, ki tisztelõje vagy a vallásoknak,
Te, a fél napkelet búsúlt oroszlánja,
Nagy úr! egy nagy vitéz nemzetnek zultánja!
Parancsold fel zászlód alá a népeket,
Tedd gályabércekké a sík tengereket;
Stambul kõfalait rendítsd meg szavaddal,
Reszkettesd meg Jaffát s Kajrót hatalmaddal:
Hadd húlljanak arcra a Jordán partjain,
Kik büszkén gázolnak a népek jussain.
Hajdan Európa kötött szövetséget,
Ûldözvén tégedet, mint köz ellenséget:
Te állj szövetségbe most Európával,
És kelj ki mellette tûzzel és szablyával;
Hogy triumfust nyerjél egy oly nemzetségen,
Ki nagyobb ellenség, mint te valál régen.
Te csak a Szent-fõldet fogád el erõvel,
Ez minden szentséget rongál délceg fõvel;
Te csak birodalmad nagyobbítására,
Ez minden trónusnak siet rontására;
És hogy könnyebb móddal dúlja a világot,
Vakmerõn megtapod minden barátságot.
Régi frígyedet is most azzal hálálja,
Hogy a szép Egyiptom térségét prédálja,
Csúf magyarázatot csinál a Koránból,
Hogy rabot tégyen a buzgó muzulmánból. –
Szedd fel hát az Unna s Eufrát vidékén,
Szedd fel a Szuákem és Kócim környékén,
Szedd fel a pontusi pusztán lovaglókat,
S a pálmafák között sátorban lakókat:
Hûtsd el napnyúgotot az Alla nevére
És a damaskusi kardok pengésére,
Hogy Páris dámái bajnokid rettegjék,
S kisírt szép szemeken a könny cseperegjék.
[Imé, Európa sok szerencsét kíván,
Ezt kiáltja: Éljen Szelim és a Díván!]

     Csüggedhetetlen György!
Óceán félelme,
Te, egy ásbest szívû népnek fejedelme,
Te, mérész szolgája Istennek és jusnak,
Lelkesebbítõje a lelkes ánglusnak,
Te, ki koronáson ûzöd a tirannust
S Lord-respublikában tartod a britannust,
Engedd meg, nagy király! hogy, ha már tégedet
Nem tudlak leírni, írjam le népedet;
Mert amilyen a nép, olyan a királya,
A királyt a világ a népben csudálja. –
És te, dicsõ sziget! (ki Cézár korában
Olyan esméretlen voltál még Rómában,
Mint most teelõtted György király szigete,
Vagy a te éneklõd hazája s nemzete)
Ha téged említlek: meg ne ítélj engem,
Hogy a Rómás Tameszt Iszteresen zengem. –
Néreus karjain enyelgõ szûl leán!
Kit térdeplõ habbal csókoltat Óceán,
Kinek trónust a mély örvényen építe
Jobbágy cselédivel az õsz Ámfitríte, –
Zengd ki énhelyettem saját dicsõséged
Amaz öt világnak, amely ural téged;
Zengd ki azt az okot, miért vagy fegyverbe,
Hogy emberi érzést önts minden emberbe,
Hogy a fõld és tenger szódra talpon álljon,
A három India zászlód alá szálljon,
[Hogy a parlamentum, az erõs lelkû Pitt
Kiáltsa légyen: csitt! azonnal légyen csitt!]
És az ártatlan vér, melyet a bolond ont,
Hassa meg az érted kardoskodó Londont.
Óh, te, a királyok leghívebb pajtása,
Kit nem tántorít meg a sors változása,
Te vallás védõje! te aki tiszteled
A köz igazságot, kezet fogunk veled,
Legtisztább barátja s híve Ausztriának,
Ura két Francország s Ulimaroának!
Rádd bízzuk a tengert, a köz-igazságot,
Tanítsd meg az ánglus szívre a világot.
[Kiáltsa fel velem minden emberfia:
Éljen György királlyal együtt Britannia!]

     Óh, vajha Behemot, vajha
Leviáthán
Hanggal dördûlhetnék végig a fõld hátán
Szózatom villámi erõvel bírhatna,
Hogy az egyik sarktól a másikig hatna,
Elektrumi szikrát vehetne magának,
Melytõl minden népek megrázattatnának,
Érzené ütésem akármely szegelet,
S tüzet kapna tõle napnyúgot, napkelet!
De mit mondok? hová ragadsz, indúlatom?
A világ négy sarkát mivégre zaklatom?
Maga kél fel gyõzni itt az emberiség,
S talp’ alatt semmivé válik a semmiség.
Imé, a Burbon-ház s a menny ajándéka,
A negyedik Henrik dicsõûlt árnyéka
Kiszáll az udvarló szentek pitvarából,
Örök nyugalmának fényes sátorából,
S megmondja népének, hogy mozdíthatatlan
Az a trónus, melyet véd a halhatatlan;
Inti, hogy szerencsés bûnébe ne bízzon,
Kárt szûlõ ösztövér reménnyel ne hízzon.
Óh, Henrik! elõtted tám sírva fakadnak,
Talám hisznek a te atyai szavadnak;
S talám, ha szívedet keresztûl verték is,
Ha most unokádnak nyakát metszették is:
Egy szódra feléled a hálá õbennek,
S ledûlt oszlopodhoz mellett-verve mennek;
És mint te, úgy megõlt unokád is végre
Párizs népe elõtt hág a dicsõségre.
[ Ez úgyis nem újság és a franciáknál
Több hérósölõt is lelni Ravajláknál.]
Lám, a Henrik népét megbosszúlta népe,
Eltört koronája ismét fényre lépe,
Megbántott hamvait jobbágyi csókolták,
S vérét a trónusra vállaikon tolták.
Nemeslelkû Henrik! megõltek tégedet,
De szét nem törhették királyi székedet:
Utánad harmadik ama nagy Lajos volt,
Akinek nevére minden nép meghajolt.
Lajost is megölték szintúgy a gyilkosok;
(Nem a nép, nem a nép, csak némely pártosok).
De amely király lett utána harmadik,
Ki a Lajos néven már tizennyolcadik,
Második nagy Lajos lesz Európában,
S dicsõûl országol Burbon trónusában.
Szerencsétlen Lajos! te szóltál a mennyen,
Hogy árva királyi kisasszonyod menjen
Fõ örökösödhöz, s eleik trónussán
Triumfáljanak õk a bitangok jussán. –
Mennyei házasság! amelyet magához
Hasonlítok a két sas házasságához,
Amelyben hazánknak a nádorispányja
És az egész észak fényes ragyogványja
A két császárságot atyafivá tették
S a századok méhét megterhesítették. –
Nagy dolog valóban, s bámúlhatni rajta,
Amit senki sem várt és minden óhajta,
Midõn két hatalom fon olyan kötelet,
Melybõl egy korbáccsá lesz észak s napkelet.
Igazán! többet tesz Ámor kis puzdrája,
Mint az embertelen Mársnak a dárdája,
Ki amíg nyúgoton gyilkol, s agyarkodik,
Ámor itt szelíden mindenhatóskodik. –
Édes gondolatim! agybéli magzatok!
Ha lehet, megannyi Pallássá váljatok,
Vegyétek hozzátok a három gráciát
S az Isten újjain játszó hármóniát:
Mondjatok éneket ama két mátkának,
Kiktõl új hajnala lett Buda várának,
Melynek csak azt mondták puszta dûledéki:
„Voltak, de nincsenek Árpád maradéki!”
Csak bajnoki sírkõ volt roskadt teteje,
S egy vitéz testének koronátlan feje;
Mert benne királyok vérségi nem laktak,
Miólta Mohácson hazámnak sírt raktak…
Zendûlj meg hát, lantom! mert zeng Buda vára,
Bé ne pókhálózzon e Kupa határa,
Hová, bár hazámban legtúlsó sarkalat,
A budai öröm vivátja elhaladt.
Dalra, gyenge lantom! tolmácsa lelkemnek!
Végy részt örömébe egész nemzetemnek,
Mely örvend, hogy az õ nádorja és feje
A legfõbb császárok fia, öccse, veje. –
Igaz, nagy tisztelet a magyar hazának,
Midõn mátkát az õ nádorispányjának
Ajánl a világnak legfõbb birtokossa,
És néki sógora lesz Buda várossa:
De talán néki sem lesz kisebbségére,
Hogy nádorispányné lett itt az õ vére,
S hogy egy nagy császárság íly kisded országgal
Fogott mostan kezet ez új házassággal.
Úgy van; kisded ország e haza, de nemes;
Ha szegény is, de sok virtussal érdemes.
Nem csuda hát, hogy Pál méltónk ítélte
Annak lakására, kit leginkább félte;
S hogy a státusok közt legnagyobb Góliát
Fiává fogadta Jesse zömök fiát. – –
[De szûnj meg, kis lantom, csitt a császárokról!
Elszakad a húrod, ne szólj nagy dolgokról.
Elég, éljen Lajos, Lajos leányával,
József nádorispány felséges párjával.]

     Most, most Múzsám! ha van
benned annyi erõ,
Most ragadj trombitát; s légy olyan vakmerõ,
Hogy hérósi hangot adván gyenge szádnak,
Egy nagy magyar vitézt zengedezz hazádnak.
Báró Krayt, – akit a megcsúfolt békesség
Bosszúlójának szûlt a vitéz Szepesség,
Ki magyar hazánkból ment Olaszországra,
Olaszországból a halhatatlanságra.
Aki megmutatta, hogy hazánk határa
Nem jutott még ma is a hérók fogytára;
S hogy Mantus vára nem megvehetetlen,
Mikor az ostromló megrettenthetetlen.
De, erõtlen Múzsa! halkal beszélj errõl
A fõbb poétákhoz méltó, nagy emberrõl,
Kinek a hír légyen örökös postája
És Virgiliussa a Virgil hazája. –
Te pedig trombitád függeszd fel fûzfára
És szállj le újonnan a Pindus aljára:
Horváthot illet az, vagypedig Mátyásit,
Hogy zengjék a magyar hérók csatázásit,
Kik most nagy nevekkel az Álpest bétõltik
S elhúnyt õseinket magokban felkõltik,
És kik, a királyhoz viselt hûségeket
Vérrel pecsételvén, hágják az egeket. –
Elnyomott olaszok! újra éledjetek,
A Kray kezében már eltört bilincsetek.
Csókolván fegyverit örvendõ dobszónál,
Állítsatok néki oszlopot a Pónál.
Ti is, segítségért esdeklõ nemzetek!
A magyar nemzethez háládók légyetek,
Mely nemcsak napkelet ellen oltalmaza,
Mikor vérbe ferdett a két magyar haza,
És több századokig népe és királyja
A kereszténységnek volt elõbástyája;
Hanem most is, ímé, felkél hazájából,
Kiugrik a szelíd békesség ágyából
És napnyúgot felõl óltalmaz titeket
S terem számotokra bátor vitézeket.
Én hallgatok rólok, ti jól esméritek:
Kicsodák, akiknek ezt köszönhetitek.
Ti láttátok kardra termett sereginket
S apáinkról maradt vitéz tüzeinket:
Ha hát megszorúlunk, ti is mutassátok
Azt a jót, amellyel mi voltunk hozzátok.

     Én pedig, nem tudván zengeni
háborút,
Letészem fejemrõl ezt a zõld koszorút;
Kraynak és a többi magyar vitézeknek
Szentelvén, ezer jót kívánok ezeknek!

1799. szeptember 24.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!