A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


A bécsi kongresszus és a Szent Szövetség

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: Emelt Kedvencekhez
Megnézték:
7646
Nyomtasd
Dátum: 2012-06-22 Küldd tovább
  Letöltés

A Bécsi Kongresszus a napóleoni háborúk után, a győztes felek által 1814 szeptembere és 1815 június 9 közt megtartott nemzetközi kongresszus volt, melyen a területrendezés mellett olyan válságkezelő rendszer született, mely egészen az első világháborúig meghatározta Európa politikai berendezkedését, hatalmi viszonyait és válságfeloldási módozatait.   A világtörténelem és főleg a diplomáciatörténet eseményei közül kiemelkednek azok, amelyek évtizedekre meghatározták a hatalmi politikát és a mindennapi életet. Ilyen volt a harminc éves háborút lezáró vesztfáliai béke a 17. században, a Bécsi Kongresszus a 19. században (egészen 1914-ig kezelte a nemzetközi válságokat), a versailles-i békerendszer az első világháborút követően, és a jaltai megállapodás a második világháború utolsó esztendejében. A Bécsi Kongresszus tehát sokkal több volt egy egyszerű békeszerződésnél. A napóleoni háborúk utáni területrendezés mellett, elveket fogalmazott meg, lefektette az új európai nagyhatalmi rendszer működési szabályait, és gondoskodott a kontinens infrastruktúrájának fejlesztéséről is.   Bonaparte Napóleon legnagyobb, és döntőnek tekinthető vereségét Lipcse mellett 1813 október 19-én szenvedte el, a „népek csatája” néven ismertté vált összecsapásban.

A Schwarzenberg, Blücher, Benningsen, és Bernadotte vezette hatalmas, mintegy 340 ezer fős osztrák-orosz–porosz–svéd-magyar haderő hatalmas győzelmet aratott a Grand Armée felett. A vereséggel megpecsételődött Napóleon sorsa, a hatodik koalíció seregei öt hónappal a lipcsei csata után, 1814 március 31-én bevonultak Párizsba. Napóleon pedig hat nappal később lemondásra kényszerült, és 1814 április 6-án megkezdte száműzetését Elba szigetén. Franciaországba visszatért a Bourbon család, és a forradalom alatt kivégzett XVI. Lajos helyett testvére XVIII. Lajos ült az ország trónjára. (XVI. Lajos fia, XVII. Lajos alig tíz évesen börtönben halt meg a forradalom alatt.) Megkezdődött tehát a Bourbon restauráció, melyben fontos szerepet kapott az a Talleyrand (teljes nevén: Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord 1754-1838) aki mind a forradalom időszakában, mind Napóleon uralma idején fontos diplomáciai feladatokat látott el, többnyire külügyminiszteri beosztásban. XVIII. Lajos hatalomra kerülése után szinte azonnal ígéretet tett egy liberális alkotmány kiadására, a szenátus és a törvényhozó testület összehívására, s arra, hogy tiszteletben tartja a forradalom vívmányait. (Mindezt a saint-ouen-i egyezmény rögzítette.)

 Párizs kapitulációja, a harcok befejezése, és Napóleon bukása után a győztes nagyhatalmak 1814 május 30 –án kötötték meg az első párizsi békét a franciákkal. A békeszerződés a hosszú – szinte egész Európát érintő – háborúskodás dacára meglepően méltányos volt, tekintve, hogy az 1792-es határokat vette figyelembe. Így Franciaország megtarthatta – Belgium irányában – Philippeville –t, Marienburgot, az Elzász vidékén Saarbrücköt, s övé maradt Savoya nagy része is. A győztes nagyhatalmak a békeszerződés titkos cikkelyében határoztak arról, hogy Európa sorsáról, és az új határokról Bécsben fognak dönteni, egy fél éven belül összehívásra kerülő nagyhatalmi találkozón. Az összejövetelt eredetileg négy hétre tervezték, ám végül egy nagyszabású kongresszus lett belőle, mely kilenc hónapon keresztül tartott.   A meghatározó szerepet a győztes nagyhatalmak képviselői játszották. Ezt a párizsi szerződés egyik titkos cikkelyében biztosították maguknak, amikor az 1814 szeptember 22 –ei határozatukban – Anglia, Poroszország, Oroszország és Ausztria vezetői – megerősítették, hogy „egyedül a négy nagyhatalom fogja szétosztani a háború és a párizsi (béke)szerződés eredményeként a rendelkezésre álló tartományokat”.

Az eredeti terveiket azonban kissé felborította Talleyrand, aki ügyes és taktikus diplomáciai manőverekkel elérte, hogy a „négyek” vesztes fél helyett ötödik nagyhatalomként tekintsenek Franciaországra. Érvelésében főszerepet kapott azon kijelentése, hogy a szövetségesek csak Napóleonnal háborúztak, s nem a francia nemzettel. Ügyeskedései hatására nem csak Franciaország, hanem Spanyolország, sőt Portugália és Svédország is „bekerült” a döntéseket hozó nyolctagúra bővült nagyhatalmi csoportosulásba. A császárvárosban megjelent 216 küldött, valamint a néhány ezer résztvevő egész Európát képviselte. Az orosz, porosz, a bajor, a würtenbergi, a bádeni és a dán uralkodó személyesen is jelen volt Bécsben. Az osztrák császár, I. Ferenc kénytelen volt egy fesztiválbizottságot létrehozni, hogy a nagyszámú vendégsereg szórakoztatásáról gondoskodjon, mivel csak a vacsorához naponta 40 asztalnál kellet teríteni, s 1400 ló szolgálta a vendégek kényelmét. A kongresszuson plenáris ülések nem voltak. A kisebb államok küldötteinek lefoglalására tíz bizottságot hoztak létre.

 

A kongresszus résztvevői

A porosz delegációt Hardenberg herceg vezette, akinek munkáját előrehaladott kora miatt a berlini egyetemet 1810-ben megalapító Wilhelm von Humboldt kulturális miniszter segítette. Angliát a gyakorlatias gondolkodású Castlereagh képviselte, aki 1814-ben 45 esztendős volt. A zárkózott ulsteri protestáns politikus Liverpool lordjának kabinetjében 1812 óta intézte a külügyeket. Bécsben Angliának nem voltak kontinentális ambíciói. Castlereagh csupán arra törekedett, hogy megakadályozza az oroszokat a kontinentális hegemónia megszerzésében, s arra, hogy megtartsa a napóleoni korszakban szerzett gyarmatokat. A kongresszus egyik meghatározó személyisége a koblenzi születésű Klemens Metternich (1773-1859) herceg volt. Az 1815 –ben 41 éves diplomata fényes karriert futott be. Családja 1648-tól szolgálta a Habsburgokat. Ő maga 1801-ben állt a birodalom szolgálatába. Először Drezdában képviselte Ausztriát, majd 1803 és 1805 között Berlinben dolgozott. Ezt követően Párizsban teljesített szolgálatot. 1809-ben a külügyek vezetője, 1817-ben pedig II. Ferenc császár (Magyarországon: I. Ferenc) főminisztere lett. Az uralkodó halála, vagyis 1835 után Kolowrattal együtt irányította a régenstanácsot. Ennek az igen jól képzett kozmopolita nagyúrnak – a latin és a német nyelv mellett tudott franciául, angolul és olaszul is – a hatalom volt az egyetlen szenvedélye.

A másik meghatározó személyiség I. Sándor orosz cár (uralkodott: 1801-1825) volt, aki 1801-ben került a trónra. Az 1814-ben 37 éves uralkodó nézeteit jelentősen befolyásolta a nevelés, melyben fontos szerepe volt házitanítójának, a svájci Laharpe –nak, aki a felvilágosodás eszméivel ismertette meg. Ifjúkorában alakult ki benne az a meggyőződés, hogy az alkotmányos monarchia az ideális államforma, és 1820-ig az volt a véleménye, hogy minden államnak magának kell döntenie belső fejlődéséről, s olyan intézményeket kell létrehozni, melyek megfelelnek az adott ország fejlődésének. Metternichhez képest, aki az arisztokratikus abszolút monarchia mellett tette le a voksot, s ellenezte az alkotmányt, Sándor maga volt a megtestesült liberalizmus, hiszen sokáig támogatta a liberális alkotmánypártiakat Európában. A kongresszus résztvevői közt fontos szerepe volt a már említett Talleyrandnak is, aki Franciaország elismertetése után minden erejével arra törekedett, hogy megakadályozza a porosz terjeszkedést Szászországban, illetve arra, nehogy Berlin kiterjessze befolyását Mainzig és Luxemburgig.

 

Elvek a kongresszuson

A Bécsi Kongresszus irányítóinak politikai elvei a 18. századból származtak, nem voltak hajlandók tekintetbe venni a kor eszméit, amelyek a forradalmi Franciaországból sugároztak szét az egész kontinensre. Fő törekvésük a restauráció volt, azaz a Hohenzollern, Habsburg, Romanov, Bourbon dinasztiák, s az általuk korábban birtokolt területek helyreállítása. Az uralkodócsaládok jogát arra, hogy korábban elveszített hatalmukat visszaszerezzék, a legitimitás – a törvényesség – elve biztosította. (Ezt az elvet Talleyrand „hozta” a kongresszusra, az ő felvetése révén lett az új nagyhatalmi berendezkedés egyik alap pillére.) A kongresszus két másik elvet is kimondott: a felelősség és egyensúly elvét. A felelősség elve azt az új gondolatot emelte be a kongresszus által teremtett rendszerbe, mely szerint a nagyhatalmak felelősek Európa sorsáért. Az egyensúly elve azt mondta ki, hogy egyetlen szuperhatalom se alakuljon ki a kontinensen, vagyis a későbbiekben minden hódítás útjára lépő nagyhatalommal szemben legyen egy megfelelő ellensúllyal bíró másik hatalom, mely képes a terjeszkedő ország megállítására.

 

Nagyhatalmi viták, eltérő érdekek a kongresszuson

A kongresszusnak nem volt hivatalos megnyitója. A küldöttek 1814 szeptember közepétől érkeztek a császárvárosba, s tárgyalásaik kezdetével a kongresszus is beindult. (Talleyrand például már szeptember 30-án tárgyalt a szövetségesekkel.) A kongresszus záróokmányát 1815 június 9-én írták alá. Bécs számára a kiinduló pontot az első párizsi béke jelentette. Itt azonban csak az 1792 –es francia határokról, illetve még arról volt szó, hogy Itália egy része Ausztriáé legyen, a többiből szuverén államokat hoznak létre, a Rajna bal partját pedig Poroszország és Hollandia kapja meg. Több kérdést a párizsi szerződés nem érintett, ezt a Bécsi Kongresszusnak kellett megoldania. A császárvárosban a győztesek kísérletet tettek arra, hogy a hatalmi kapcsolatokból kizárják az erőszak elvét, és stabil egyensúlyt hozzanak létre a kontinensen, és arra is, hogy a jövőben nemzetközi egyezményekkel, nemzetközi fórumokon rendezzék a vitás kérdéseket. E feladat megvalósítása nem tűnt könnyűnek, mivel a győztesek ambícióit nehéz volt összeegyeztetni. Két csoport állt egymással szemben: az egyik oldalon Oroszország és Poroszország a lehető legnagyobb területet igyekezett megszerezni, míg az angolok, az osztrákok és a franciák arra ügyeltek, nehogy az előbbi ambíciók miatt felboruljon a hatalmi egyensúly.   Az oroszok az egész Lengyel Királyságot maguknak akarták, melyből egy belső ügyeiben autonóm államot szándékoztak létrehozni.

A Varsói Hercegséget viszont a poroszok és az osztrákok is maguknak akarták. Castlereagh pedig, hogy mérsékelje az orosz ambíciókat, még a lengyel függetlenség gondolatát is felvetette, jollehet nem gondolta komolyan. Poroszország viszont Varsóért Szászországot, Napóleon utolsó szövetségesét akarta. A lengyel kérdés a győztesek ellentéteit annyira kiélezte, hogy Metternichet a cár még párbajjal is megfenyegette, majd három hónapig nem állt vele szóba. A porosz-orosz és az angol – osztrák tábor közötti feszültség miatt 1814 decemberére még a háború veszélye is felrémlett. Ekkor lépett közbe a helyzet alakulását feszült figyelemmel kísérő Talleyrand, aki rögtön észrevette a kedvező lehetőséget a keleti nagyhatalmak visszaszorítására. Az ő javaslatára született meg 1815 január 3-án a „bécsi titkos szerződés” néven ismert okmány, mely Anglia, Ausztria és Franciaország katonai összefogása volt az orosz és porosz terjeszkedés ellensúlyozására. Az egyezmény elérte célját, ugyanis hatására az oroszok és poroszok végül mérsékelték követeléseiket, s 1815 január végén Metternich javaslatára megszületett az egyezmény a lengyel – szász ügyben. Lengyelország nagy része – 127 ezer km2 –nyi terület, 4 millió lakossal, és Varsóval együtt – Oroszországé lett, s a cár megtarthatta korábbi hódításait is: az 1809-ben orosz fennhatóság alá került 2 milliós Finnországot, valamint az 1812-es bukaresti békében megszerzett Besszarábiát.

 

Területi rendezés

Oroszország: I. Sándor kompromisszummal ugyan, de elérte legfőbb követelésének teljesülését, a szomszédos Lengyelország nagyobb részének megszerzését.   Ausztria: A legnagyobb lengyel területek ugyan Oroszországhoz kerültek, de a hajdan hatalmas országból Galícia és Ladoméria Ausztriához került. (Az 1150 km2 területű, 88 ezer lakosú krakkói terület a nagyhatalmak gyámsága alatt álló köztársaság lett.) A kongresszus területrendezése ugyan elvette Ausztriától Belgiumot, de a veszteségért busás kárpótlást kaptak Itáliában. Az övék lett Velence és Lombardia (Isztriával és Dalmáciával együtt), és a közép-itáliai trónokra: Toscanába, Modenába és Pármába Habsburg leszármazottak kerültek. Természetesen Ausztria visszakapta korábban elvesztett birtokait is, így Tirolt, Vorarlberget, Karintiát, és Krajnát, sőt annektálhatták Salzburgot is. Mindezek mellett I. Ferenc befolyást szerezhetett a pápai államban is, mivel Ferrarában és Ravennában osztrák garnizonok működhettek.

Poroszország: Az oroszoknak átengedett lengyel területek fejében magkapták Szászország majdnem felét (850 ezer lakossal), svéd Pomeránia egy részét, és a Rajna menti német tartományok közül Triert, Kölnt, Aachent és Berget, valamint kiegészítésül Koblenzt és Mainzt. (Ugyanakkor némi területeket át kellett engedniük a bajoroknak és Hannovernek.) Természetesen ők is visszakapták a napóleoni háborúkban elvesztett régióikat, Poznant, Vesztfáliát és Danzigot. Poroszország tehát jelentős nagyságú, sűrűn lakott és értékes területekkel gyarapodott, melyben nagy szerepe volt annak is, hogy a britek erős Poroszországot akartak a franciákkal és az oroszokkal szemben, és annak, hogy Metternich is támogatta megerősödésüket. (Hazájában emiatt kemény kritikát kapott, mivel ezzel veszélyeztette az osztrák pozíciókat Németországban. A porosz-osztrák versengés pedig a Bécsi Kongresszus után Ausztria egyik legfőbb külpolitikai problémája lett.)

Német Szövetség: A kongresszus 1815 június 10-én hozta létre Ausztria vezetése alatt. (Az aláírás időpontját visszadatálták június 8-ra, így a könyvek többségében ez a dátum szerepel.) A Német Szövetségnek tagja volt az összes német állam, szám szerint 35 (végül 31). A tagok közül öt állam volt királyság: Poroszország, Bajorország, Szászország, Hannover és Würtenberg, 8 nagyhercegség, 9 hercegség 13 pedig fejedelemség. Ugyancsak a szövetség részét képezte 4 szabad város: Lübeck, Frankfurt, Bréma és Hamburg. A Bund (szövetség) területét 1815-ben 630 100 km²-re becsülték, a lakosság számát pedig 1815-ben 29 168 500 főre, 1864-ben pedig 46 059 329 főre, és ebből körülbelül 37 millió német ajkú volt. A szövetség ügyeit a szövetségi gyűlés, az ún. Bundestag intézte, amelynek székhelye Frankfurt am Mainban volt és az egyes államok megbízottjaiból alakult, Ausztria elnöklete alatt.   Anglia és Svédország: A kongresszus törvényesítette Anglia legújabb gyarmati szerzeményeit: Máltát, Helgolandot, Ceylont és Fokföldet. Svédország pedig Finnország elvesztése miatt magkapta Norvégiát (ezért Dániát Holstein és Lauenburg tartományokkal kárpótolták).

Franciaország: A kongresszus ütközőállamok láncolatát teremtette meg a hatalmas nyugat-európai ország körül, az Északi-tengertől az Alpokig. Feladatuk az esetlegesen megújuló francia hódító törekvések megakadályozása, megnehezítés volt. Ide tartozott a Belgiummal megerősített Hollandia (Németalföldi Királyság), a rajnai tartományokat bekebelező Poroszország, s Genovával együtt a Szárd Királyság, majd néhány hónap múlva Svájc, melynek semleges státuszát végre szavatolták.

 

Napóleon 100 napos visszatérése

A kongresszus munkáját Napóleon visszatérése és 100 napos uralma (1815 március 18 – június 18) megzavarta, de alapvetően nem változtatta meg, hiszen a 121 cikkelyből álló acte finalt – azaz a kongresszus záró jegyzőkönyvét – mely Törökország kivételével minden európai államra kiterjedt, még Waterloo előtt, 1815 június 9-én aláírták a résztvevők. Napóleon visszatérésének hatására a kongresszus összefogása és az érdekegyeztetés erősebb és gyorsabb lett: 1815 március 13-án Napóleont az emberiség ellenségének nyilvánították, s törvényen kívül helyezték. Március 25-én pedig létrejött a hetedik koalíció, s ennek 900 ezer katonája felsorakozott a francia határon. A waterloo –i csatában (1815 június 18) az angolok és a poroszok játszották a főszerepet, Párizsba is ők vonultak be elsőnek: két héttel az ütközet után 150 ezer főnyi angol-porosz erő érkezett Párizsba. Szeptember elején pedig már 1,2 milliónyi külföldi katona állomásozott francia földön. Mindez kihatott a második párizsi béke feltételeire. Főleg a poroszok és a német államok léptek fel kemény követelésekkel. Hardenberg a porosz vezérkar nyomására felvetette, hogy vegyék el Franciaországtól Elzászt és Lotharingiát, a Saar-vidéket, Savoyát s Párisz fizessen kártérítést a háború okozta károkért. Az 1815 november 20-án aláírt második párizsi béke valóban szankcionálta a 100 napot és a francia vereséget, mert az 1790-es határokat állították vissza: Franciaország területeket vesztett a Rajna bal partján (Landau, Philippeville, Marienburg, Sarrelouis), s elvették tőle Nizzát és Savoyát. Ezenkívül 700 millió frank jóvátételre és a megszálló csapatok – 150 ezer fő a keleti területeken – ötévi eltartására kötelezték Párizst. Franciaország ellenőrzésére és megfigyelésére létrehozták a négy nagyhatalom nagyköveteinek tanácsát a waterlooi győző, Wellington elnöklete alatt. A tanács hetente ülésezett a francia fővárosban.

 

A Szent Szövetség

A Bécsi Kongresszus rendszere önmagában nem sokat ért volna védelmi garanciák nélkül. A nagyhatalmak biztosítékot akartak arra, hogy az elkövetkező évtizedek Európájában – a kongresszus után is – a forradalmi mozgalmak, reform gondolatok helyett a konzervativizmus lesz az uralkodó, illetve a régi nagyhatalmak, és dinasztiák uralma töretlen marad. Minderre csak olyan új szövetségek adhattak megfelelő garanciát, melyek a kongresszus megszűnte után, vagyis a későbbi időszakokban is folyamatosan működnek, állandóan őrködve a hagyományos politikai világrend felett. A cél érdekében két szövetség született a kongresszuson: 1815 szeptember 26-án a Szent Szövetség (Oroszország, Poroszország és Ausztria részvételével) illetve 1815 november 20-án a négyes szövetség, melyben a szent szövetségi „hármas” mellett Anglia is beletartozott.   A Szent Szövetség tehát I. Sándor orosz-, I. Ferenc osztrák- és III. Frigyes porosz uralkodó által 1815 szeptember 26-án Párizsban létrehozott összefogás volt, mely a történelemben talán egyedüli módon a keresztény erkölcs elveire alapozva hozta létre az európai uralkodók társulását. A szövetséget igazából I. Sándor cár kezdeményezte, mert úgy hitte, hogy mind a francia forradalom, mind Napóleon Isten büntetése volt, amiért az európai királyok és dinasztiák intoleránsak voltak egymással. Alapelve arra a felfogásra épült, mely szerint a legfőbb hatalom az állam, melyet a király testesít meg és ő közvetít a nép felé.   A szerződés szerint „… a három szerződő uralkodó egy igaz és feloldhatatlan testvériség köteléke által egyesítve, magukat honfitársnak tekintvén, egymásnak minden alkalommal és minden helyen segítséget és támogatást fognak nyújtani; alattvalóikkal és hadseregeikkel szemben családapáknak tekintik magukat; és őket ugyanannak a testvériségnek a szellemében fogják kormányozni, melyek őket a vallás, a béke és igazság védelmére lelkesítik”. [1]   Az alapító okirat első szakasza a Habsburg – Hohenzollern – Romanov összefogást rögzítette a régi rendszer és a keresztény értékek (és egyház) védelmében. A második rész a résztvevő három hatalom európai vezető szerepét emelte ki, míg a harmadik rész azt nyilatkoztatta ki, hogy a szövetség nyitott a később csatlakozó európai hatalmak előtt. (Más is csatlakozhat hozzá.)   Anglia és a pápa nem csatlakozott a szövetséghez. Az angolok kifogása az volt, hogy az alkotmányuk nem teszi lehetővé az uralkodó személyes csatlakozását, mert náluk ehhez a parlament beleegyezése szükséges. A szövetség viszont az uralkodók személyes társulása volt. A pápa azt kifogásolta, hogy az alapítók egyike szakadár (görög-keleti vallású Oroszország), a másik eretnek (a protestáns Poroszország), s csupán Ausztria katolikus hatalom. A török szultán pedig, mivel nem keresztény uralkodó volt, nem is csatlakozhatott hozzájuk.   A Szent Szövetség létrejötte után 18 évvel, Oroszország és Ausztria megújította és megerősítette összefogását, és 1833 –ban a münchengratzi szerződésben kölcsönös katonai segítségnyújtásról hozott döntést. A szerződés szerint, ha bármelyiküket külső vagy belső reakció – forradalom, vagy külső támadás – éri, akkor egymást kölcsönösen segítik. Ferenc József  16 évvel később, 1849-ben ezen szerződésre hivatkozva kért katonai segítséget I. Miklós cártól a magyar szabadságharc leverésére.

 

A négyes szövetség

A bécsi rendezés másik garanciája az 1815 november 20-án aláírt négyes szövetség volt. A két szövetség az európai béke garantálásának két koncepcióját is jelentette. A Szent Szövetség az orosz felfogást képviselte, miszerint az európai békét minden megmozdulás veszélyezteti, s ez a nagyhatalmak beavatkozását igényli. Az 1814 márciusában aláírt chaumonti egyezmény felújítását jelentő négyes szövetség viszont azt az angol álláspontot képviselte, hogy az európai békét egyedül Franciaország veszélyezteti, ezért a szövetségesek együttes fellépésre csak akkor van szükség, ha a franciák revansot akarnak venni vereségükért. A szerződés 6. cikkelye kimondta, hogy a szerződő felek   „ … megállapított időközönként újítólag találkoznak, akár maguknak az uralkodóknak közvetlen vezetése alatt, akár illető minisztereik révén, hogy megtárgyalják a közös érdekükbe vágó ügyeket, és fontolóra vegyék az ezen időközben a nemzetek nyugalmára és virágzására, valamint Európa békéjének fenntartására nézve legüdvösebbnek ítélt rendszabályokat”. [1]   Ezzel intézményesült az európai koncert, a hatalmak társulása a kontinens nyugalmának megóvása érdekében. A bécsi rendezés megvalósította Európa új területi felosztását, kielégítve a győztesek ambícióit. Politikai restaurációt hajtott végre, melynek értelmében a nemzeti szuverenitás helyébe ismét az isteni eredetű monarchia elve lépett. Egy új diplomáciai szisztémát vezetett be, melynek feladatává a béke felügyeletét tette a kontinensen. Az 1815-ös Európa egyszerre volt kontinentális, keresztény és monarchikus. Kontinentális volt azért, mert Angliának nem voltak kontinentális ambíciói, hiszen Bécs megerősítette a háborúk alatti angol szerzeményeket. Keresztény, mert a trón és az oltár szövetségét helyreállította, s monarchikus, mert a dinasztikus szolidaritásra épült. A Bécsi Kongresszus tehát egy olyan új válságkezelő rendszert hozott létre, melynek segítségével Európa évtizedekre elkerülhette az olyan háborús katasztrófákat, amilyenekkel a francia forradalom és Napóleon uralkodása alatt megismerkedett.

 

Kongresszusok kora

A kongresszus utáni évtizedben az, amitől a bécsi rendszer nagyhatalmai rettegtek – egy újabb felfordulás Franciaországban – végül nem következett be. Hamarosan azonban más területeken – a német államokban, Itáliában, Spanyolországban, Latin-Amerikában és Görögországban – jelentkeztek olyan tünetek, amelyek aggasztóak voltak a rend őrei számára. Az egyes mozgalmak és lázadások leverésének megszervezésére a Szent Szövetség államai kongresszusokat tartottak: így 1818 őszén Aachenben, 1820 októberében Troppauban, 1821 januárjában Laibachban, és 1822 októberében Veronában. Az Acheni kongresszus legfőbb témája Franciaország volt, ugyanis a második párizsi békében rászabott jóvátételt kifizette, ezért megszüntették az ország megszállását (nagyköveti konferenciáit) vagyis ismét nagyhatalommá válhatott. Porosz részről felvetették egy nemzetközi haderő felállítását, az orosz cár pedig a belügyekbe való beavatkozást akarta elfogadtatni. A résztvevők mindkét javaslatot elvetették. Alig egy évvel később német területen diákegyletek kezdeményeztek megmozdulásokat, melyek megfékezésére a nagyhatalmak 1819 nyarán Karlsbadban tartottak miniszteri összejövetelt. Ezen betiltották a diákegyletek működését, megszüntették az egyetemek autonómiáját, s cenzúrázták a fontosabb sajtótermékeket. Egy évvel később Bécsben ezeket a határozatokat a Német Szövetség minden államára kiterjesztették, sőt kilátásba helyezték szükség esetén a fegyveres beavatkozást is.   A troppaui kongresszus előzményei a spanyol, illetve itáliai lázadások, felkelések voltak. A kongresszus összehívását I. Sándor szorgalmazta, ugyanis szeretett volna beavatkozni a spanyol belügyekbe. Metternich a többi nagyhatalom támogatását kérte, hogy Itáliában az osztrákok teremthessenek rendet. Mivel ezen a kongresszuson az angolok és a franciák csak megfigyelőként voltak jelen, az oroszoknak sikerült keresztülvinni a belügyekbe való beavatkozást. 1820. november 19-én írta alá Oroszország, Ausztria és Poroszország a troppaui megállapodást, amely a politikai status quo fenntartására irányult. Az egyezmény kimondta, hogy az európai szövetség bármelyik országában a forradalom által felborított rendet helyre kell állítani, továbbá kimondták a legitimáció elvét, mely az esetleges forradalmi kormányok, uralkodók által bitorolt hatalom jogtalanságát mondta ki. Az egyezményt az angolok és a franciák nem támogatták. A következő kongresszus Laibachban 1821 januárjában zajlott, ide Anglia már megfigyelőt sem küldött. Az itáliai rendcsinálásra a kongresszus Ausztriának adott engedélyt, így márciusban bevonultak az osztrák csapatok Nápolyba, ahol hét évig maradtak, és időközben leverték a piemonti felkelést is.   A Szent Szövetség utolsó kongresszusa a veronai kongresszus volt, melynek legfőbb kérdése azt vetette fel, hogy sikerül-e fenntartani a nagyhatalmak koalícióját a spanyol forradalom megoldásában. Angliának jó gazdasági kapcsolatai voltak Spanyolországgal, és különösen a függetlenségre törekvő dél-amerikai térséggel. Ezért figyelmeztette a kongresszust, hogy a spanyolországi rendcsinálás nem terjedhet ki Dél-Amerikára. Dél-Amerika kérdése megosztotta a nagyhatalmakat, Oroszország ugyanis a spanyol uralmat kívánta fenntartani, a franciák pedig Bourbon-uralkodók irányítása alatt álló monarchiákat akartak létrehozni. Az angolok nem támogatták a franciák latin-amerikai ambícióit, és az Egyesült Államokkal is hajlandók voltak szövetkezni a többi európai nagyhatalom ellen az ügy érdekében. Az amerikaiak azonban elutasították a közeledést, ugyanis tartottak attól, hogy ez a lépés az angoloktól való függést mutatná. Így született meg az úgynevezett Monroe-elv, mely szerint az európaiak dél-amerikai beavatkozását Washington az Egyesült Államokkal szembeni barátságtalan lépésnek tekintené. A latin-amerikai kérdés a nagyhatalmak számára azonban csak másodlagos kérdés maradt.

 

A Szent Szövetség működésének kudarcai

A Bécsi Kongresszus, vagy Szent Szövetség rendszere az 1820 –as évek után három jelentős válságot élt át: az 1821-29 -es görög szabadságharc miatt, az 1848 –as nagy forradalmi hullám kapcsán, és végül az 1853-56 közt zajló krími háború során. A három jelentős konfliktus mellett kisebb problémák is jelentkeztek, ilyen volt az 1830-as francia forradalom is, ám a rendszer igazi megrendülései az említett három eseménysorozathoz kötődtek.

 

A rendszer első megrendülése: a görög  szabadságharc

A törökök által a 15. század közepére meghódított Görögország az 1821-29 –es szabadságharcban rázta le a 350 éves török uralmat. Az orosz területekről kiinduló kereskedő, burzsuá rétegek által vezetett törökellenes felkelés 1821 tavaszán kezdődött, és fél év alatt gyors sikereket ért el. Az első görög nemzetgyűlés már 1822 januárjában összeülhetett, és kimondhatta a görögök önállóságát. Azonban a törökök 1822 és 1825 közt jelentős ellentámadást indítottak, ám ez továbbra sem tudta végleg leverni a felkelést. Ekkor II. Mahmud szultán hűbéreséhez, az egyiptomi pasához fordult segítségért, aki 1825 –től megindította csapatait a görög felkelők ellen. Az egyiptomi had súlyos mészárlások és nagy európai visszhangot vert kegyetlenkedések árán sikeres ellentámadást kezdett, melynek során 1826 –ra visszafoglalta Athént is. A Szent Szövetség kényes helyzetbe került, mivel fennállása óta a felkelések elfojtása és a fennálló rend védelem volt fő feladata, ám ezúttal a keresztény lázadók támogatása szolgálta érdekeiket.  Ráadásul a nagyhatalmak közt is ellentétek alakultak ki, mivel Oroszország a balkáni ortodox népek vezetőjének tekintve magát, egyoldalú beavatkozást tervezett. Ennek során I. Miklós az orosz befolyás kiterjesztését akarta elérni. Az orosz intervencióval Görögország a korábbi török uralom helyett orosz fennhatóság alá került volna. Anglia, Ausztria és Franciaország azonban mindezt ellenezte, és hallani sem akart az Orosz Birodalom ilyen mértékű terjeszkedéséről és megerősödéséről. Az ellentétek 1826-ban végzetesen kiéleződtek, a Szent Szövetség a szétesés szélére került. Végül alku született: a szövetség államai közös összefogással kiűzik a törököket Görögországból, mely közös gyámságuk és védelmük alatt független állammá válhat. Oroszország kárpótlásul megkapja a Duna-deltát, a Kaukázus partvidékét, Havasalföld, Moldva és Szerbia pedig formailag a Török Birodalom része marad, de jelentős autonómiát kap. A megegyezés után a Szent Szövetség és Anglia, illetve Franciaország egyesített hajóhada 1827-ben Navarinónál megsemmisítette a török-egyiptomi flottát, és kiűzte a törököket a Balkán déli részéről. Az előzetes alkunak megfelelően az 1829-es Drinápolyi békében Törökország elismerte a független Görögországot, és elfogadta a területváltoztatásokat is. A görög szabadságharc az első komolyabb „repedés” volt a Szent Szövetség 1815-ben létrehozott rendszerén.

 

A Szent Szövetség második megrendülése: az 1848-as forradalmi hullám

Az 1848-as év tavaszán Európa szerte forradalmak kezdődtek. Az év első felében, mindössze néhány hónap alatt, a kontinens országai, az Atlanti-óceántól az Al-Dunáig, Dániától Szicíliáig mind bekapcsolódtak a forradalomba. Az európai történelemben elfoglalt kivételes helyét már az is bizonyítja, hogy a forradalomban a néptömegek részvétele általában nagyarányú és hatásos volt; a forradalmak látszólag spontán módon, s majdnem egy időben robbantak ki, és bonyolult társadalmi, nemzeti feladatok megoldására vállalkoztak. A Szent Szövetség ekkor került szembe fennállásának legnagyobb kihívásával. A forradalmak mindenütt a régi rendszer megszüntetését tűzték ki célul, emellett Franciaországban – mivel a feudális kötöttségek már jórészt megszűntek – demokratikus alkotmányt, köztársaságot, Németországban alkotmányosan is biztosított nemzeti egységet, Magyarországon polgári alkotmányt, jogkiterjesztést, a feudális rend felszámolását majd függetlenséget, Itáliában függetlenséget és az olasz egység létrehozását, a Balkánon pedig nemzeti felemelkedést, autonómiát kívántak. 1848-ban úgy tűnt, hogy a Bécsi Kongresszus európai hatalmi rendszere végleg összeomlik, és a meghirdetett célok – nemzeti önrendelkezés, modernizáció, nemzetállamok megteremtése, liberális politikai rendszerek létrehozása – Európa-szerte megvalósulnak. Ám a szövetség végül úrrá tudott lenni a válságon, és mindenütt leverte a felkeléseket.   A forradalmak – kevés kivétellel- hasonló módon zajlottak le Európa-szerte. A különböző ellenzéki erők együttesen megdöntötték a kormányzatot (1848 február-április), majd a liberálisok kiválásával a korábbi egység felbomlott, s a különböző társadalmi-politikai erők ellentétbe kerültek egymással (1848 május-június). A következő szakaszban a radikálisok, illetve a munkásság megkísérelték saját erejükből folytatni a forradalmat, de leverték őket (1848 június-október). Végül az ellenforradalom felülkerekedése a liberálisokat is elsöpörte (1848 október-december). Az események csak Magyarországon húzódtak el 1849 nyaráig, az osztrák-orosz összefogás itt csak másfél év után tudott győzni.

 

A krími háború

Az Orosz Birodalom az 1848–49-es forradalmak leverése után hatalma csúcsán állt. Ausztriát lekötelezte, a magyar szabadságharc leveréséhez nyújtott segítség miatt, Németországban pedig megakadályozta az egység létrejöttét. Az oroszok és cárjuk I. Miklós (1825-1855) így az 1850 -es évekre elérkezettnek látták az időt régi álmuk, a Fekete-tengeri tengerszorosok – vagyis a Boszporusz és a Dardanellák – megszerzésére. A két szoroson keresztül folyt az orosz kereskedelmi hajózás Európa felé, ám a terület Bizánc összeomlása óta az oszmánok kezében volt.   Az 1850 -es évekre alakult ki véglegesen Európa nagyhatalmai számára az úgynevezett keleti kérdés. Ennek hátterében az állt, hogy a nagyhatalmak számára erre az időszakra vált nyilvánvalóvá, hogy az egykoron világbirodalmat létrehozó és erős Török Birodalom a XIX. század közepére meggyengült, és a belső problémák (korrupció, pénzügyi gondok, belső feszültségek)  miatt az összeomlás szélén állt. A mind gyakrabban “Európa beteg emberének” tartott birodalom várható szétesése után az egyes területekre azonban több európai hatalom is benyújtotta igényét. A keleti kérdés így igazából arról szólt, hogy az oroszok, osztrákok, angolok illetve más környező hatalmak mekkora területekhez tudnak jutni az “óriás haldoklása” során!   Az orosz igény három területre összpontosult: első helyen a már említett szorosokra, második helyen a Balkánra – azon belül is a görög-keleti régiókra: Moldáviára, Havasalföldre, Szerbiára, és Bulgáriára – harmadrészt pedig a kaukázusi orosz-török határvidékre. Az angolok, franciák és olaszok az Égei-tenger szigetvilágának irányában szerettek volna területekhez jutni, az Osztrák-Magyar Monarchia pedig szintén a Balkánon akart befolyási övezeteket szerezni. (Anglia Ciprust, Krétát és Egyiptomot szerette volna megkaparintani.) Az oroszok először 1844 -ben, majd Nesselrode révén 1852 -ben is megkeresték az angolokat egy titkos osztozkodás tervével, ám a britek ezt elutasították. Így az “érdeklődők” közül a legmohóbb Oroszország végül döntő lépésre szánta el magát, és 1853 -ban szövetségesek nélkül, – egyedül – megtámadta az Oszmán Birodalmat. A fegyveres konfliktus a Krími háború néven vonult be a történelembe.   A háborúra orosz részről a közvetlen ürügyet a jeruzsálemi szent helyekről a katolikus és ortodox egyházi vezetői közt zajló vita szolgáltatta. Az Orosz Birodalom ugyanis az Oszmán Birodalom területén élő keresztények védnöki szerepében akart fellépni. Mensikov isztambuli orosz követ Abdul Medzsid szultánnak egy olyan jegyzéket adott át, melyben protektori jogokat követelt bizonyos területek – elsősorban a görög-keletiek lakta térségek – fölött.  A nyilvánvaló visszautasítást követően – melyben Törökország máris  maga mögött érezte Anglia és Franciaország támogatását – I. Miklós orosz cár hadai megszállták Moldvát és Havasalföldet.   Az európai hatalmak nagy része máris döntött arról, melyik oldalra áll. Ám Bécs nehéz helyzetbe került – lekötelezettje volt a cárnak, de az oroszok előretörése ellenkezett érdekeivel, amellett pénzügyi válsággal is küzdött, melynek felszámolásában az angol bankházakra akart támaszkodni. Így végül semlegességet hirdetett. A törökök mögött viszont felsorakoztak a franciák (III. Napoleon) és az angolok (Palmerston) is, hogy megakadályozzák az orosz terjeszkedést. A nyugati hatalmak Ausztriát – a magyar emigráció támogatásának kilátásba helyezésével – rászorították arra, hogy követelje Moldva és Havasalföld kiürítését, amit Oroszország visszautasított. Kitört a háború.   A hadszínterek több irányban húzódtak, és kiterjedtek a Kaukázusra, illetve a Fekete tengerre is. A legnagyobb tengeri csata 1853 novemberében Sinopnál zajlott. Itt Nahimov tengernagy flottája jelentős győzelmet aratva szinte az egész török flottát elsüllyesztette. A nagy orosz győzelem után a nyugati hatalmak komolyabb beavatkozás mellett döntve partraszálltak a Krími félszigeten. A támadó erők angol, piemonti és francia csapatokból álltak, és legfőbb céljuk a legnagyobb orosz támaszpont és kikötő Szevasztopol bevétele lett.   A háború legfőbb hadszíntere 1853 végétől már egyértelműen a Krím lett. Az angol-francia–török csapatok hosszú, majdnem egy éves ostrom után, 1855 szeptemberére tudták csak elfoglalni Szevasztopolt, a fekete-tengeri orosz flotta erődített támaszpontját. A város elestét a cár már nem élhette meg, ugyanis 1855 március 2-án egy katonai díszszemlén szerzett tüdőgyulladásban meghalt. A trónon fia II. Sándor (1855-1881) követte, aki belátta, hogy a háború elveszett. Oroszország 1856 januárjában beszüntette harci tevékenységeit.   A küzdelmet igazából az utánpótlás biztosítása döntötte el. Bár az angol és francia katonák is sokat szenvedtek, flottájuk jobban megoldotta ezt a feladatott, mint saját birodalmában az elavult cári rendszer – a közel fél millió áldozat nagy részét a járvány, az éhínség és a hideg ragadta el. A Kaukázus vidékén vívott harcok tétje Karsz várának birtoklása volt. Az erődöt a török szolgálatba lépő Kmety György és Guyon Richárd védett meg az oroszokkal szemben. A háborúban összesen 15 500 önkéntes (lengyel, svájciak, olaszok és németek) is harcoltak, főleg Szevasztopol ostrománál. Az 1856-ban megkötött párizsi béke visszaszorította Oroszország európai befolyását. A cár elvesztette a Duna torkolatvidékét, le kellett mondania a törökországi keresztények védnökségéről, s nem tarthatott hadihajókat a Fekete-tengeren.   A krími háború meghozta a szabadságot a román fejedelemségeknek. A nagyhatalmak, hogy az orosz és török fél között ütközőállamot hozzanak létre, támogatták a fejedelemségek függetlenségét és egyesülését. Így a két fejedelemség lakói saját maguk választhatták meg Cuza ezredest fejedelmüknek (1859), s rövidesen létrejött Románia, amit a nagyhatalmak 1862-ben ismertek el. Oroszország veresége annyira súlyos volt, hogy az egy időre kivonta a nagyhatalmak sorából. Mivel a háború anyagi megterhelése kis híján az államcsőd szélére juttatta az országot, ezért a cár arra kényszerült, hogy az amerikaiaknak eladja Alaszkát.

Harmat Árpád Péter – http://www.tortenelemklub.com/

 


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
A Bizánci Birodalom

A Bizánci Birodalom névvel szokás illetni a Római Birodalom középkorban...

Close