Az I. és II. triumviratus, Julius Ceasar egyeduralmi kísérlete
A római köztársaság válsága
A Kr. e. 1. század a római köztársaság korának utolsó évszázada, amely egyben válságának időszaka is. A Római Birodalom területe a hódító háborúk eredményeképpen rövid idő alatt jelentősen megnőtt, azonban a változások folytán társadalmi és politikai válság alakult ki.
A háborúk tönkretették a birtokos parasztságot, elveszítették birtokaikat, amelynek következtében a rájuk épülő hadsereg is veszélybe került.
A városállam kormányzására létrehozott köztársasági intézményrendszer már alkalmatlan volt egy birodalom feladatainak ellátására. Ennek megoldására több kísérlet is végbement a korban, többek között például a Gracchusok reformkísérletei, Marius hadseregreformja, valamint Sulla diktatúrája is. Sulla lemondása után véres polgárháború tört ki és több rabszolgafelkelés is zajlott.
A Sulla diktatúráját követő időszakból három politikus hadvezér emelkedett ki: Crassus, Pompeius és Julius Ceasar, akik a köztársasági intézmények alkalmatlanságának megoldását a hivatali apparátusra és a hadseregre épülő egyeduralomban látták.
Az I. triumviratus
Crassus és Pompeius is Sulla hadvezérei voltak. Crassus az egyik leggazdagabb patrícius volt, aki hadvezérként részt vett a Spartacus vezette rabszolgafelkelés leverésében. Pompeius a keleti hadszíntéren aratott fontos győzelmeket, ahol előbb a kalózoktól tisztította meg a Földközi-tengert, majd legyőzte Mitridátészt, valamint Kr. e. 63-ban elfoglalta Jeruzsálemet és Szíriát.
Ceasarnak Sulla idején menekülnie kellett Rómából, Kr. e. 60-ban tért vissza. Családi kapcsolatai, valamint egyéni törekvései által a néppárthoz is kapcsolódott, egyik célja volt a néppárt hatalmának helyreállítása.
Crassus és Pompeius Sulla halála után egyre nagyobb hatalomra és befolyásra tettek szert, ezért a szenátus igyekezett hatalmukat megtörni. Ceasar népszerű néppárti politikus volt, aki a szenátus ellenpólusát alkotta, így Crassus és Pompeius is hozzá kezdtek el közeledni.
Kr. e. 60-ban a szenátus ellen, a köztársaság felszámolására szerveződött meg az I. triumviratus Crassus, Pompeius és Ceasar között. A titkos politikai szövetség a szenátus ellen fellépve a vezető tisztségek megszerzésére törekedett. Kr. e. 59-ben Ceasar consul lett, majd egy évvel később proconsulként megkapta a galliai tartományok irányítását. Gallia területét a sikeres germánok elleni hadjáratok során megnövelte, valamint egy erős, fegyelmezett hadsereget hozott létre.
Kr. e. 56-ban Lucca-ban megállapodtak abban, hogy Crassus és Pompeius lesznek a consulok, Ceasar galliai megbízatását újabb 5 évre meghosszabbították. Pompeius Hispániába, Crassus pedig Szíriába ment helytartónak.
A triumviratus azonban rövidesen bomlani kezdett. Crasuss Kr. e. 53-ban a keleti harcokban életét vesztette, Pompeius pedig újra a szenátus mellé állt.
A szenátus Ceasart – katonai hatalmától megriadva – el akarta választani hadseregétől, ezért
Kr. e. 49-ben hazarendelték Rómába, aki azonban a törvényi tilalmakat figyelmen kívül hagyva nem egyedül, hanem seregével együtt lépte át Gallia és Itália határát jelentő Rubico folyót. Ekkor hangzott el híres mondása „Alea Iacta est!”, azaz „A kocka el van vetve!”. Ezzel megkezdődött a polgárháború, ahol Ceasar többször legyőzte Pompeius seregeit, majd Kr. e. 48-ban Pharszalosznál döntő győzelmet aratott, s ezzel megszerezte az egyeduralmat.
Julius Ceasar egyeduralma
Pompeius Egyiptomba menekült, ahol meggyilkolták. Ceasar követte, majd onnan indított hadjáratot Pontosz ellen. Kr. e. 47-ben felülkerekedett a pontoszi uralkodón, innen küldte a „Veni, vidi, vici”, azaz „Jöttem, láttam, győztem” elhíresült hadijelentését. Kr. e. 46-ban Afrikában, majd ezt követően Kr. e. 45-ben Hispániában is legyőzte Pompeius fiait.
Ceasar ezután hazatért Rómába, leszámolt a köztársasággal, és minden hatalmat a kezében összpontosított. Előbb tíz évre, majd élethossziglan diktátor választották. Számos, a hatalmának további alapot adó méltóságot is felvett: censor, imperátor (hadvezér) , néptribunus, consul, pontifex maximus (római vallási élet vezetője) volt.
A birodalomban jelentős reformintézkedéseket vezetett be. Letelepítette a veterán katonákat.
A római nincstelenek földosztás révén földhöz jutottak, valamint részleges adósságelengedéssel igyekezett rajtuk segíteni. A rabszolgák politikai és katonai súlyát csökkentette, nem sorozta be őket a hadseregbe. Támogatta Itália és a provinciák között a kereskedelmi kapcsolatok erősödését, egységesítette a birodalom pénzforgalmát, köztük értékálló aranypénzt veretett. Róma és a provinciák közötti viszonyt javította azzal, hogy római és latin jogot adományozott a legtöbb provinciabelinek. A szenátus létszámát 600-ról 900 főre emelte, és sok volt tisztje szenátor lett. Pontifex maximusként naptár reformja révén létrehozta a Julián-naptárat, bevezetve ezáltal a négyévenkénti szökőnapot. Ez a ma használt Gergely-naptár alapját képezte.
A polgárháború lezárása után a nép számára nyugalmat és a konszolidáció lehetőségét ígérte, ezért sokan támogatták, és elfogadták az egyeduralmát. A szenátorok egyes csoportjaival azonban szembekerült, mivel a köztársasági hagyományokat semmibe vette.
Kr. e. 44. március 15-én, március idusán az ellene összeesküvő szenátorok csoportja huszonhárom tőrdöféssel meggyilkolta.
A II. triumviratus
Julius Ceasar halála után újrakezdődtek a belső harcok, Róma ismét polgárháború felé tartott. A szenátus régi tekintélyének visszavételéért küzdött, miközben Ceasar közvetlen munkatársai, Lepidus és Antonius hatalmuk növelésére törekedett. Ceasar végrendeletében unokahúga fiát, Octavianust fiává fogadta és örökösévé tette.
Octavianus, Lepidus és Marcus Antonius Kr. e. 43. november elején létrehozták a II. triumviratust Bononiában. Felosztották egymás között a birodalmat, öt évre szóló rendkívüli teljhatalmat kaptak a népgyűléstől az államügyek intézése tekintetében, amelyet a vélt vagy valós politikai ellenfeleikkel való leszámolásra használtak fel.
A Lex Titia által törvényerőre emelt II. triumvirátus azonban a jogi keretek ellenére sem működött másként, mint az I. triumviratus. Kezdetben összetartotta őket a közös cél, Ceasar gyilkosainak legyőzése. A döntő ütközetre Kr. e. 42-ben Philippinél került sor, ahol a triumvírek legyőzték a Ceasar elleni összeesküvés vezetői, Cassius és Brutus csapatait.
A csatát követően a triumvirátus tagjai egymás ellen fordultak, de a szövetség még egy idegig fennállt. Lepidus lemondott a triumviratusi hatalmáról, majd visszavonult Africa provinciába. Antonius a keleti tartományokat vezette, Octavianus pedig Rómában maradt, a nyugati tartományokat irányította.
A következő éveket mindkettejük az egymás elleni harc előkészítéseként, valamint saját helyzete megszilárdításaként használta fel. Octavianus Róma népét Antonius ellen hangolta, a kettejük közötti viszony teljesen megromlott. Antonius időközben – a római jognak ellenszegülve – feleségül vette Egyiptom királynőjét, Kleopátrát.
Octavianus és Antonius közötti végső összecsapásra Kr. e. 31-ben Actiumnál, tengeri csatában került sor, ahol Octavianus serege győzött, Antonius pedig Kleopátrával együtt Egyiptomba menekült vissza, ahol mind a ketten öngyilkosságot követtek el. Octavianus Kr. e. 30-ban foglalta el Egyiptomot.
Az ezt követő principatus koráról bővebben itt olvashatsz: https://erettsegi.com/tetelek/tortenelem/okori-allamberendezkedesek/2/
Témához kapcsolódó további linkek:
