Kölcsey Ferenc Himnuszát és Vörösmarty Mihály Szózatát minden magyar ismeri. Minden nemzeti ünnepünkön felcsendülnek, így már mindenkinek feltűnhetett a köztük lévő hasonlóság.

Kölcsey Ferenc (1790-1838) alapjában véve zárkózott, befelé forduló ember volt, ami annak tudható be, hogy gyerekkorában elvesztette egyik szemét. Ha más emberek társaságában nem is, de az irodalomban otthon érezte magát. Híresebb művei a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, a Huszt, a Zrínyi dala, de a legnagyobb dicsőséget a Himnusz hozta neki, amelyet 1823-ban írt. Művei többnyire közéleti témájúak, a haza sorsával foglalkoznak, és a tett-filozófia megjelenése jellemző rájuk. Ez a filozófia életére is jellemző volt, mert nem csak az ország kedvezőtlen helyzetén kesergett, hanem tett is érte, országgyűlési képviselőként próbált hazája hasznára lenni.

Vörösmarty Mihály (1800-1855) elszegényedett katolikus nemesi családból származott. Apja korai elvesztése miatt tanítónak állt, állása mellett pedig tanult. Írói pályafutásának első szakaszában főleg elbeszélő költeményeket írt, amelyek témája a szerelem és a boldogság keresése volt. Később azonban a már érett költő a közéleti témák felé fordult és foglalkoztatta a haza sorsa. Ebben a későbbi időszakban készült el a Szózat (1836) is, ami az 1832-36-os országgyűlés feloszlatása alkalmából született. A Szózattól fogva Vörösmarty a reformkori harcok nagy költője lett.

A Himnusz címe egyszerű és találó, és már magát a műfajt is megadja. Semmi szójáték, semmi felesleges szófecsérlés. Előre vetíti a témát és a hangnemet. Az ember már a cím elolvasásával tudja, hogy egy komoly műről van szó, és ha valaki egy kicsit is tájékozott az irodalom terén, az azt is tudja, hogy a vers egy Istenhez való fohász lesz. De ne felejtsük el, hogy Kölcsey saját kezű kéziratán a cím így fordul elő: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból. De ez nem minden kiadásban van feltüntetve. Az ,,alcímet’’ valószínűleg azért rakta bele a költő, mert ezzel egyértelművé teszi, hogy a régi időkről beszél, nehogy az akkoriban még kikerülhetetlen cenzor betiltsa, mondván: ,,érthető a jelenlegi állapotokra is”.
Vörösmarty alkotásának címe megadja a beszédhelyzetet, egy szónok (a költő) beszédet, szónoklatot intéz a magyar néphez. A cím típusában a Himnuszéhoz hasonlít. A cím rövidsége itt is találó és előrevetíti a hangnemet.

Mindkét mű óda. Az óda görög eredetű lírai műfaj, az újkori költészetben fenséges dologról emelkedett hangú, ünnepi érzéseket kifejező alkotás. Az emelkedett hangnem esetünkben is a lassító spondeuszoknak köszönhető, valamint a szóhasználatnak. Nincsenek benne népies, pórias, pongyola kifejezések, amik egy komikus alkotásban jól hatnának. A használt szavak mind igényességet, komolyságot, magasztosságot sugallnak.

A klasszicista stílusirányzat nagyon rányomta bélyegét a magyar költészetre. Még a romantikában is megfigyelhetők egyes klasszicista vonások. Ilyen például a szabályos, harmonikus felépítés. Ennek (és Kölcsey kitűnő szónoktehetségének) köszönhető, hogy a Himnusz a retorika szabályai szerint van felépítve, csak úgy, mint a Szózat.

Mindkét mű keretes szerkezetű. A Himnusznál az első és az utolsó versszak, a Szózatnál az első kettő és az utolsó kettő alkotja a keretet. A keret első fele nevezhető bevezetésnek is, mert ebben található a tételmondat, és a kérés (ódához illően).

,,Isten, áldd meg a magyart’’
,,Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar’’

A keret második része a befejezés, amiben kicsit átalakítva ismét szerepel az elsőben megfogalmazott kérés.

,,Szánd meg isten a magyart’’
,,Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar’’

A Szózat első két sora a tételmondat, ami nem csak Vörösmarty idejében volt helytálló. Ez a parancs örökérvényű. Felszólítja a magyarokat, hogy igenis legyenek büszkék rá, hogy magyarok, és tegyenek a hazájukért. A mai időkben is e parancs szerint kéne minden magyarnak élnie, és éreznie.
A következő két versszakban van a felszólítás indoklása, dicső történelmi események említésével, például Árpád honfoglalása és Hunyadi hőstette. A sorok elején anafora van (ez-ez, itt-itt), melynek szerepe a nyomatékosítás, a kiemelés, hogy igen, ez az a föld, ez a hazád.

A hatodik versszakban a múlt összefonódik a jelennel. Mutatva, hogy még él a nemzet, az a nemzet, ami azokat a hőstetteket vitte véghez annak idején.

,,És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.’’

A hetedik versszakban már kiderül, hogy hiába voltak hőstettek, az ország szenved. Ebben a versszakban adja meg Vörösmarty a két lehetséges utat az nemzetnek. Élet vagy halál. Ezt a megszemélyesítés (szenvedés kér) is érzékelteti. A mondat végén a felkiáltójel a türelmetlenséget fejezi ki. Jöjjön bármi, csak a szenvedés tűnjön el.

 ,,Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!’’

A következő két versszak szintén indoklás arra a kérésre, hogy dőljön el az ország sorsa. Első soraikban megismétlődik az indulatos kijelentés: ,,Az nem lehet’’. Ez a két versszak az olvasót biztatja tettre, azzal, hogy ha nem tesz semmit, (mint Vörösmarty idejében), akkor az őseink szenvedése hiába volt. Nem érték el, hogy fiaik boldogok legyenek.

A tizedik és az utána következő versszak ismét az ország előtt álló két lehetőséget vázolja fel, amit a tizenegyedik versszak elején álló ,,vagy’’ kötőszó választ el egymástól. A két út bemutatása a jobbik választására ösztönzi az olvasót hangzásával is (,,buzgó imádság’’) a halállal szemben (,,vérben áll’’)

Az utolsó két versszak a keret második része. Ez a vers ,,befejezése’’, amiben kissé átfogalmazva megismétli a tételmondatot.

A Himnusz első versszakában Kölcsey Istent szólítja meg, áldást kérve a nép számára. Jókedvet, bőséget, védelmet kér, cserébe a sok szenvedésért, amiből annyi volt, hogy azzal már a jövendőt is megbűnhődtük.

A második versszaktól a hatodik feléig a magyar történelem eseményeit sorolja fel, kezdve Isten első jótettével, a magyarok honra találásával.

   ,,Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére’’

A harmadik versszakban folytatja a felsorolást a törökök elleni győzelmekkel, Mátyás tetteivel.

        ,,Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.’’

A fenti idézetben egy alliteráció is található (,,Bécsnek büszke…’’).
A negyedikig a jó dolgokat mondja, csak innentől kezdve jönnek a rosszak. Kölcsey meg is indokolja, hogy miért kellett bűnhődnünk:

         ,,Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben’’

Első rosszként a tatárjárást említi, majd a törökvészt. Az ötödik versszak anaforája (,,Hányszor”) jobban kiemeli a szenvedéseket, hogy meggyőzze Istent, hogy már tényleg megbűnhődtünk mindent.

A hatodik versszak felétől a múltat összekapcsolja a jelennel, és a pusztulást mutatja be. A vár leomlott, a régi öröm siralomra vált. Annyira érzékletesen mutatja be a jelen állapotait, hogy szinte halljuk a halálhörgést. Az utolsó versszakban pedig megismétlődik a kérés, de most már könyörgéssé változik.

A két mű versformája hasonló. Mindkettőben nyolc és hat szótagos sorok váltják egymást. A Himnusz trochaikus lejtésű, az időmértékes sorokba belehallatszik a 4/3, illetve a 3/3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. A strófaszerkezet keresztrímes. A Szózat skót ballada formában íródott, félrímes, sorai jambikus lejtésűek, azaz emelkedőek, ellentétben a Himnusszal. Ezért a Szózat szövege kicsit könnyedebb, élénkebb, bíztató. A Himnuszé pedig elhaló, szenvedő.

Mindkét alkotás romantikus stílusban íródott. Ezt legjobban a téma igazolja. Mindkettő a haza sorsával foglalkozik, és felemlegeti a múltat. Nem csak megemlíti, hanem bővebben foglalkozik vele. Ez egyértelműen romantikus vonás, mert a romantika költői újra felfedezték saját nemzeti múltjukat, és szinte ismét megtalálták nemzeti azonosságtudatukat.

Mindkét mű olyannyira jól sikerült, hogy megzenésítésükre pályázatot hirdettek. A Szózatot 1843-ban Egressy Béni, a Himnuszt 1844-ben Erkel Ferenc zenésítette meg, amit azonban Kölcsey már nem érhetett meg.

Ezekből is látható, hogy a Himnusz és a Szózat mennyire hasonló, de mégis különböző zseniális költemény. Ezt mi sem igazolja jobban, hogy minden magyart megérinti, és büszkeséggel tölti el, ha hallja.