Határon túli/külhoni magyarság helyzete 1945 után

  Romániában 1953-ig egyre nehezebb körülmények közepette működött az 1944 októberében létrehozott Romániai Magyar Népi Szövetség (MNSZ), valódi érdekvédelmi munkát azonban 1947-es „átszervezése” óta nem fejthetett ki. 1947-51 között bebörtönözték az MNSZ számos vezetőjét, mindennaposakká váltak az erőszakos fellépések.

Márton Áron (1896-1980) erdélyi katolikus püspök egész életében az emberi jogok, a keresztény értékek és a magyarság érdekeinek képviselője volt. A romániai rendszerben többet volt háziőrizetben és börtönben, mint szabadlábon, de munkáját ahol tudta végezte: bérmált, fogadta híveit: erőt és példát mutatott az ott élő magyaroknak.

Erdélyben szovjet nyomásra létrehoztak egy Magyar Autonóm Tartományt 1952 és 1968 között, de amikor Kádárék nyíltan lemondtak az ottani magyarok támogatásáról, a románok felszámolták azt. (Az 1956-os forradalom után, a formálódó Kádár-rendszernek csak a „szocialista országok” jelentettek támaszt katonai, politikai és gazdasági téren egyaránt. Jórészt politikai és anyagi támogatás fejében a kádári vezetés gyakorlatilag lemondott a határokon túli magyarság érdekeinek képviseletéről.) Itt is csökkentették a magyar iskolák számát, és beolvasztották a magyar egyetemet a románba. Csaknem teljesen felszámolták a magyar nyelvű felsőoktatást. A román kommunista diktatúra Nicolae Ceauşescu időszakában (1965–1989) hivatalos programjává tette a nemzetiségek beolvasztását a többségi nemzetbe. Folyamatos volt a magyar nyelvű művelődés és kultúra sorvasztása (például magyar nyelvű könyvek és sajtótermékek korlátozásával), majd az 1980-as években meghirdetett falurombolás többek között az erdélyi falvak felszámolását is célul tűzte ki. A kommunista diktatúrát elsöprő forradalom megakadályozta ennek a tervnek a végrehajtását. E kirobbanó forradalomban jelentős szerepet játszott Tőkés László temesvári lelkész, aki szót emelt a diktatúra ellen, majd a rendszerváltás után az autonómia mozgalom egyik elindítója lett.

  A legkevesebb joggal Kárpátalján rendelkezett a magyar közösség. A „magyar kérdés – vagon kérdés” ijesztő időszaka után, 1955-ben vált lehetővé a koholt vádak alapján elítélt, elhurcolt magyarok visszatérése szülőföldjükre. A korábbi teljes elzártságot enyhítette, hogy 1957-től engedélyezték magyarországi könyvek és lapok behozatalát. Lényeges változás hatvanas-hetvenes években sem történt. A kollektív kisebbségi jogok elismeréséről szó sem lehetett.

A legkedvezőbb helyzet a vérengzéseket követően Jugoszláviában, a Délvidéken volt. Az itteni magyarok széles körű nyelvi és kulturális jogokkal rendelkeztek a jugoszláv államon, illetve Szerbián belüli Vajdaságban. Az 1963-as és 1974-es új szövetségi alkotmány egyenrangú és tartós tényezőnek tekintette a nemzetiségeket és speciális nemzetiségi jogokat is megfogalmazott. A gyakorlati megvalósítás azonban itt sem működött.

A magyarság száma folyamatosan csökken, melynek okai: alacsony születésszám, külföldi munkavállalás, a vegyes házasságok viszonylag magas aránya, a nem kielégítő iskolahálózat. A ’90-es években pedig ezekhez jött a délszláv polgárháború hatása, mely magyarok tömegeit űzte el szülőföldjéről.

A beolvasztás a legeredményesebb az ausztriai Burgenlandban volt, ahol ma már szinte csak szórványmagyarság található. Velük a Kádár-korszakban szinte semmi kapcsolat nem volt, hiszen a vasfüggöny túloldalán éltek.

A Kádár-rendszer külpolitikusai keveset tettek a kisebbségi magyarság helyzetének javításáért, a magyar politikai vezetés lényegében magára hagyta a kisebbségbe szorult magyarságot. Politikájának alapfelfogásává egyre inkább az vált, hogy nem szabad bolygatni a kérdést, mert annál rosszabb lesz a kisebbségi magyarságnak, minél inkább feszegetik a dolgot. Így a környező államokban szinte akadálytalanul folytathattak kisebbségellenes politikát.

A magyar nemzetpolitika a 1990 után

  Míg Trianon idején közel 3 és fél millió magyar élt határainkon túl a környező országokban, addig ma számuk alig haladja meg a 2 milliót. A magyarság így is az egyik legnagyobb nemzetiség Európában. A rendszerváltoztatás utáni demokratikus kormányok fokozottabb felelősségvállalással fordultak a szomszédos államok magyarsága felé. Ennek a politikának az egyik első megnyilvánulása a Duna Televízió létrehozása volt, mely kezdettől műholdas adásokkal szolgálta a határon túli magyarokat.