Határon túli/külhoni magyarság helyzete 1945 után

A kisebbségek sorsa a világháború utolsó éveiben és közvetlenül a háború után

A második világháború végén nehéz sorsa volt a Magyarországhoz visszacsatolt és a háború végén újra elveszített területeken élő magyarságnak. Jugoszláviából és Romániából ismét sokan menekülnek a megtorlások miatt.

A jugoszláv partizánok bosszúhadjáratot indítottak a magyarok ellen az 1942-es délvidéki magyar vérengzés miatt, amelyet fegyveres alakulatok tagjai követtek el. A megtorlás elsősorban a vajdasági városok és falvak magyar lakóit érte. A magyar lakosság tervszerű, az új jugoszláv vezetés által jóváhagyott megtizedeléséről volt szó. Tízezrekre becsülhető az áldozatok száma, és ennél is többen menekültek a Délvidékről Magyarországra. A meggyilkoltak, illetve elűzöttek helyére 700 ezer szerbet telepítettek be.

Észak-Erdélyben a visszatérő román erők szintén olyan súlyos atrocitásokat követtek el a magyarok ellen, hogy azokkal szemben időszakosan a szovjet csapatok védték meg a magyar lakosságot. Mintegy százezren menekültek el szülőföldjükről a trianoni Magyarország területére.

Csehszlovákiában a Benes-dekrétumok kollektív háborús bűnösökké nyilvánította a magyarokat és a németeket. Megfosztották őket állampolgárságuktól, elkobozták vagyonukat – kivéve, ha reszlovakizáltak. Ezzel együtt járt a családnevek szlovákosítása és a magyar nyelv nyilvános használatának büntetése. Kényszerű lakosságcsere egyezmény is lett: 120-130 ezer magyart telepítettek ki Csehszlovákiából, vagyonuk nélkül, ami a helyükre érkezett szlovákok megjelenésével együtt az addig a magyar kisebbség által lakott területek etnikai összetételének jelentős megváltozását eredményezte. Emellett mintegy 75 ezer szlovák költözött önként vissza oda, értékeivel együtt.

A korszak egyik kimagasló személyisége Esterházy János a csehszlovákiai magyarság egyik vezető politikusa. Az 1938-as első bécsi döntés után is Szlovákiában maradt, és a magyarság érdekeinek védelmében politizált, s zsidókat is mentett. 1945 után a Szovjetunióba hurcolták, ahol elítélték. Később a szovjetek kiadták Csehszlovákiának, ahol a halálos ítéletét kegyelemből életfogytiglanra változtatták. A politikus börtönben hunyt el 1957-ben.

1944 őszén Sztálin stratégiai okokból igényt tartott Kárpátaljára, a Szovjetunióhoz  – Ukrajna részeként –  átkerült kárpátaljai magyarság közelről tapasztalhatta meg a sztálini diktatúra működését, mivel soraikból jelentős arányban hurcoltak el férfiakat munkatáborokba, „malenkij robotba”.

  A határon túli magyarság helyzete a szocializmus éveiben

  A „szocializmusban” megszűntek azok a civil önszerveződési lehetőségek is, melyek a két világháború között fennálltak. Az újra kisebbségbe került magyarság önálló politikai érdekképviselete lehetetlenné vált, korábbi pártjai, szervezetei nem működhettek. Többnyire lehetetlenné vált a kulturális szervezetek működése is. Két bástya maradt: az iskola és az egyház, de ezeket is fokozatosan gyengítették, korlátozták.

Ezekben az évtizedekben a határon túli magyarok száma folyamatosan csökkent. A kommunista országokban folytatódott az erőszakos beolvasztó politika, amely továbbra sem vette figyelembe a kisebbségek jogait. A tendenciát az elvándorlások, a vegyes házasságokat kísérő esetleges asszimiláció és a születések alacsony száma is erősítette.

  Csehszlovákiában a felvidéki magyarok elnyomása 1949 után mérséklődött. 1952-ben kormányhatározatban rögzítették a magyarok teljes egyenjogúságát, elfogadták a kétnyelvűség elvét; 1954-ben felülvizsgálták a reszlovakizációt. 1949-ben megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (CSEMADOK), amely a „szocializmus” keretei között képviselhette a magyar dolgozók kulturális érdekeit.

Ugyanakkor megkezdődött az ottani magyar iskolahálózat meggyengítése. Több mint 200 magyar iskolát zártak be, és korlátozták a magyar tanító és tanárképzést is. A magyarlakta vidékeken adminisztratív eszközökkel szorgalmazták a kétnyelvűség bevezetését, kétnyelvű iskolák alapítását, erőteljes betelepítési politikát folytattak a színmagyar falvak, városok „szlovákosítása” érdekében. Nem volt – ma sincs – magyar nyelvű egyetem. Míg a szlovákok 4%-a rendelkezik diplomával, addig a felvidéki magyaroknak nem egész 1%-a.