Az ötvenes évek hírhedt kommunista vezérei

A szovjet irányítás reményeit azonban ő sem váltotta be. Az 1956. október 23-ai tüntetések után, október 25-én reggel nagy felháborodást keltő rádióüzenetet intézett a nyilvánossághoz, ellenforradalomnak minősítve a történteket, amelyeket tulajdonképpen már le is vertek. Főnökei az Akadémiai utcai pártközpontba hívták, ahol Anasztasz Ivanovics Mikojan és Mihail Andrejevics Szuszlov szovjet vezetőkkel tárgyalt. Az oroszok őt okolták az események elfajulásáért és a forradalomért, így azonnal leváltották minden tisztségéből.

Gerőnek a Szovjetunióba kellett távoznia, és közben 1957. május 9-én megfosztották parlamenti mandátumától. Három évvel később, 1960-ban Hruscsov hazaengedte, de a Kádár János vezette restaurált kommunista rezsim nem engedte visszatérni a hatalomba, sőt 1962-ben kizárták a pártból. Élete utolsó 15 évében (1965-1980) visszavonultan, fordításokból élt, a továbbiakban politikai szerepet nem játszott. Könyvtáros lett, megbélyegzése ellenére elkerülte a felelősségre vonást. Halálát az egyesek szerint túlzott alkoholfogyasztása miatt jelentkező májtumor, más vélemények szerint májgyulladás okozta.

Farkas Mihály (1904-1965)

Rákosi és Gerő után, a harmadik legnagyobb hatalommal bíró kommunista politikus volt az 50-es évek Magyarországán. (Fia, Farkas Vladimir hírhedt ÁVH-s kihallgatótiszt volt.) Eredeti neve: Lőwy Hermann. Felvidéki zsidó munkáscsaládban nőtt fel, és nagyon fiatalon csatlakozott a kommunistákhoz. Emiatt már 21 évesen börtönben ült Prágában, majd szabadulása után hasonlóan Gerőhöz, ő is részt vett a spanyol polgárháborúban. A második világháború alatt Moszkvában élt, ahol részese volt a kommunista propaganda gépezetnek.

A legtöbb moszkovitához hasonlóan 1944 végén érkezett Magyarországra. Ez idő tájt változtatta meg a nevét Farkasra. Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Révai József mellett vezető szerepet töltött be a fokozatosan állampárttá váló kommunista tömörülésben. 1945 májusától tagja volt a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Vezetőségének (KV), Politikai Bizottságának (PB) és titkárságának. 1945-ben belügyi államtitkár lett. 1946-ban pártfőtitkár-helyettessé választották, és az MKP Szervező Bizottságát vezette. 1948-ban az MKP és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyesüléséből létrejött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) főtitkárhelyettese lett Kádár János és Marosán György mellett. [2]

1948. szeptember 9-étől 1953. július 2-áig honvédelmi miniszterként tevékenykedett, 1950 novemberétől pedig a KV előtt is eltitkolt Honvédelmi Bizottság (HB) tagja lett Rákosi és Gerő mellett. (A bizalmatlanul kezelt Révai nélküli hármasukat szokás „trojka” névvel illetni.) Az belügyminisztériumtól 1949-ben különvált és a HB alá rendelt ÁVO, majd az ÁVH vezetőjeként az alatta elkövetett törvénysértő cselekedetek egyik irányítója volt. 1949-ben Kádár János belügyminiszter mellett tevékeny szerepet vállalt Rajk László koncepciós perének lebonyolításában.

Azonban 1953-ban megbukott! A fordulat idején önkritikát kellett gyakorolnia, elvesztette miniszteri tárcáját és Révaival együtt kizárták a PB-ből (Politikai Bizottság) A forradalom leverését követően 1957 tavaszán és nyarán a csúcsvezetők közül egyedüliként, az ÁVH-t vezető Péter Gáborhoz hasonlóan „a személyi kultusz éveiben” elkövetett bűnökért és törvénysértésekért bíróság elé állították, és tizenhat évnyi börtönbüntetésre ítélték, de csak 4 évet ülve, 1961-ben szabadult. Szabadulása után a Gondolat Könyvkiadó lektoraként dolgozott. Azonban szívesen visszatért volna a hatalomba, és Kádár környezetébe vágyott. Ám értésére adták: nincs helye a további politikai életben. A visszautasítás miatt 1965-ben, 61 évesen mély depresszióba esett, és végül öngyilkos lett!

Révai József (1898-1959)

Rákosi, Gerő és Farkas Mihály után, az 50-es évek Magyarországának negyedik legfontosabb embere volt. Kispolgári zsidó család gyermekeként Léderer József néven született. Kereskedelmi középiskolát végzett, majd Bécsben és Berlinben járt egyetemre, de nem diplomázott, hanem inkább művészeti folyóiratok munkatársa lett. Később, 1918 őszén alapító tagja lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának, és kezdettől fogva munkatársa volt a Vörös Újságnak. A Kun Béla, Lukács György és Szabó Ervin hatása alatt álló Révai a Tanácsköztársaság idején elméleti munkákat jelentetett meg, melyekben a munkáshatalom és diktatúra problémáit elemezte. Tagja volt a Budapesti Központi Munkástanácsnak.