Az ötvenes évek hírhedt kommunista vezérei

A kommunista korszak legdiktatórikusabb fejezetét az 50-es évek jelentették. Ebben az időszakban – pontosabban 1945 és 1956 között – kommunista főfunkcionáriusok kezében volt az ország sorsa, gyakorlatilag élet – halál urai lehettek! Később jött az 1956-os forradalom, mely után a Kádár-rendszer már sokkal mérsékeltebb formában volt jelen. A Kádár-korszak utolsó évtizedei pedig 1975 és 1988 közt „puha diktatúraként” nyomokban emlékeztettek csak az 50-es évek valódi terrorjára. Cikkünk a továbbiakban ezen „vészkorszak”, az 50-es évek kommunista vezéreiről szól, azaz öt emberről: Rákosi Mátyásról, Gerő Ernőről, Farkas Mihályról, Révai Józsefről, és Péter Gáborról!

Rákosi Mátyás (1892-1971)

Rosenfeld Mátyás néven látta meg a napvilágot, zsidó, kiskereskedő családból származott. Apja 1904-ben változtatta meg családjuk nevét, pont abban az évben, amikor a kis Rákosi alig 12 éves volt. Sopronban végezte az elemi iskolát, majd 1910-ben érettségizett a szegedi főreáliskolában jeles eredménnyel. Ezután a Keleti Kereskedelmi Akadémia külkereskedelmi szakán tanult. 1912-től Hamburgban, 1913-ban Londonban tanult ösztöndíjasként. Tanulmányai alatt, még 1910-ben, 18 évesen tagja lett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak.

Az első világháborúban (még 1915-ben) orosz fogságba esett, de egy sikeres szökés után Péterváron keresztül hazamenekült. Itthon első dolga volt belépni a frissen megalakult Kommunisták Magyarországi Pártjába. A Magyarországi Tanácsköztársaságnak egyik vezetője volt előbb helyettes kereskedelmi népbiztosként, majd a szociális termelés népbiztosának posztján. A Tanácsköztársaság sajátos szervezetében ez miniszteri rangnak felelt meg. A harcok végén, 1919 júliusában rövid időre a Vörös Őrség parancsnoka lett. A kommunista hatalom bukásakor, 1919. augusztus 2-án egy embercsempész segítette át az osztrák határon.

Bécsből lázító beszédei miatt távoznia kellett, így a Komintern 1920 és 1924 közt különböző közép-kelet európai kommunista mozgalmak támogatásával bízta meg. Eközben folyamatos kapcsolatban volt Sztálinnal, aki barátjává fogadta. Ám ennek ellenére Magyarországra vágyott, és a figyelmeztetések ellenére, 1924-ben illegálisan Magyarországra utazott. Itthon nagyon gyorsan nyomára akadtak a hatóságok és elfogása után életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Büntetése alatt 1930-ban a szegedi Csillagban is raboskodott, rövid ideig Kádár Jánossal együtt.

Végül 15 évnyi rabság után Sztálin elérte szabadon bocsátását, méghozzá egy – történelemben egyedülállóan furcsa – államközi megállapodás keretében. A szovjet diktátor szeretett barátjáért a cári csapatok által 1849-ben, a szabadságharc végén zsákmányolt honvédzászlókat kínálta fel Horthynak. Végül a kormányzó beleegyezett az alkuba, és kiengedte Rákosit, aki azonnal Moszkvába távozott. A Szovjetunióban hősként fogadták, érkezése másnapján, 1940 november 7-én Sztálin mellett állhatott a Vörös téri felvonulás díszemelvényén. Később az emigráns Magyar Kommunista Párt vezetője lett, ő irányította az emigráns-magyar Kossuth Rádiót, és a magyar foglyok közötti propagandamunkát. A második világháború végén, de még a harcok alatt – Sztálin bizalmasaként (és teljhatalmú megbízottjaként) – 1945. január 30-án érkezett haza. Szinte azonnal a kommunista párt első embere lett Magyarországon.

A Magyar Kommunista Párt, majd 1948-tól a szociáldemokrata párttal (SZDP) való egyesülése után a Magyar Dolgozók Pártja főtitkára lett. 1945-től miniszterelnök-helyettes államminiszter, és innentől az ország teljhatalmú ura. Valódi személyi kultuszt épített ki, melyet Rákosi-kultuszként emlegettek. Ez a rendszer 1952-re érte el tetőpontját, ekkor kezdték a „népünk bölcs vezére”, valamint a „Sztálin legjobb magyar tanítványa” jelzőkkel illetni.

A nevével fémjelzett korszakban azonban az emberi jogok súlyos sérelmet szenvedtek. Sokakat ért megtorlás: a koncepciós perekben kivégzettek száma száz és kétszáz fő közé tehető, 40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot) kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. 1950–53 között egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. A rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet 748 ezer embert érintett. A Rákosi-rendszerben hozzávetőleg 300 ezer embert telepítettek ki és internáltak korábbi lakhelyéről. Főként korábbi földbirtokosok, módosabb gazdák, katonatisztek, állami alkalmazottak, gyártulajdonosok jutottak erre a sorsra.